Kedves cleofide,

sajnálattal látom, hogy érdemi beírás helyett, úgy, hogy a saját és nem a vélt  (amit úgy hiszel, hogy az én véleményem)  gondolataidat írni, elkezdtél vagdalkozni.

Valóban nem vagyunk egy szinten, én valszeg alacsonyabb vagyok.

A feltett kérdésekre azóta sem válaszoltál.

Ügyfeleim nincsenek.

Éppen ez a legegyszeűbb módja labda lepasszolásának, a megsértődés, ahelyett, hogy figyelmesen olvasnál.

Természetesen ignorálhatsz, engem is, mást is, sértegethetsz is, mert csak ennyit lehet levenni a 115.ös üzenetedből, meg egyfajta magasabbrendűségi érzést, de ettől nem lesz jobb Neked.

A továbbiakban ignorállak, ha nem haragszol.

kedves Macskás,

Mostani beírásod alapján realizáltam, hogy nem vagyunk egy szinten.

Kérlek ne fogadatlan prókátorkodj, mert ügyfeleid látják kárát.

Nem véletlen, hogy a Beggar's banquet vagy micsodát észrevetted, és én nem. Hiszen asszociációink ismreteink, műveltségünk alapján jönnek létre. Az enyémben ez a Rolling micsoda nincs benne, a Tiedben pedig láthatóan központi helyen, hiszen még a számaikat is tudod cím szerint. Vale!

1. Nem tudom. A kritikus is lehet szubjektív, én éppen hogy tetszéssel fogadom, ha valaki beismeri a gyengeségét.

 Inkább legyen ilyen, mintha úgy állítaná be magát, hogy mindennel tisztában van, épp csak félszavakkal utal valamire.

2. Valóban indulattól fűtötten írtál, semmi ilyesmire nem gondoltam, pláne nem akartam személyeskedni . Az természetes, hogy egy cikket nem úgy olvasod, hogy rögtön kivesézed. Én kizárólag a kritikákról írtam, meg is jelöltem, melyekről, a Tiéd nincs benne (mert nem tudom, jelenik-e meg itt cikked). Nem azt szűrtem le, hogy kókler-dilettáns vagy, a magyar régizenei életről egyetlen szót nem írtam (A Beggar's Banquetet viszont valóban én, és reagáltál is rá).

Az utolsó előtti mondatodat nem értem.

A 110-esben néhány dolgot kérdeztem, arra lettem volna kíváncsi leginkább.

Sajnálom, hogy a számba adsz olyan dolgokat, ami nem tőlem származik, hanem Te ókumláltad ki.

És utálok magyarázkodni.

De abban egyetért

1. Nem tudom. A kritikus is lehet szubjektív, én éppen hogy tetszéssel fogadom, ha valaki beismeri a gyengeségét.

 Inkább legyen ilyen, mintha úgy állítaná be magát, hogy mindennel tisztában van, épp csak félszavakkal utal valamire.

2. Valóban indulattól fűtötten írtál, semmi ilyesmire nem gondoltam, pláne nem akartam személyeskedni . Az természetes, hogy egy cikket nem úgy olvasod, hogy rögtön kivesézed. Én kizárólag a kritikákról írtam, meg is jelöltem, melyekről, a Tiéd nincs benne (mert nem tudom, jelenik-e meg itt cikked). Nem azt szűrtem le, hogy kókler-dilettáns vagy, a magyar régizenei életről egyetlen szót nem írtam (A Beggar's Banquetet viszont valóban én, és reagáltál is rá).

Az utolsó előtti mondatodat nem értem.

A 110-esben néhány dolgot kérdeztem, arra lettem volna kíváncsi leginkább.

Sajnálom, hogy a számba adsz olyan dolgokat, ami nem tőlem származik, hanem Te ókumláltad ki.

És utálok magyarázkodni.

De abban egyetért

Úsztam egy órát, átgondoltam a dolgot és néhány észrevételt mindenképp hozzá kell fűzni a dolgokhoz.

1. Rameau-Bartók. A kritikus a bírálatában nem érzékeltetheti ilyetén elfogultságát. Ez nonszensz.

2. Ezt írod: "Sajnos, a nagy hibákat nem veszed észre..." Ez csúsztatás, sőt inszinuálás. A mondat a következő tartalmat hordozza (persze tények nélkül csak indulat és vágyvezérelten): Nem veszed észre a jelentős hibákat, hiszen nem értesz a zenéhez, amit pedig észreveszel, az jelentéktelen.

Ez nagyon komoly állítás. Volnál szíves idézni azokat a passzusokat tőlem, amiből azt szűröd le, hogy nem értek, ahhoz, amiről írok? Én tényleg nem tehetek róla, hogy otthon ilyen a helyzet, hogy egy kókler-dilettáns, mint én, ordító hibák tömkelegét találja a magyar régizenei élet minden produktumában!

Az egyik régizenei tanszéket megszüntető dékán mondta nekem, hogy ő nem tűri, hogy egy pikulás dirigáljon neki. Nem állítom, hogy ez nem lehet egy szemlélet, de ha a kirepülő növendékek tudásában ezen a téren hiátusok lesznek, hát nem kell csodálkozni, ha számonkérik rajtuk.

Bartók nagy rajongója vagyok, tudom, hol a helye. De az igaz művészet lényege nem a tompult érzékek csigázásában rejlik. Sokszor a legegszerűbb a leghatásosabb.

Igazad van kedves Macskás. El kell ismernem. Minden szempontból részletes képet kell adnom az írásokról, nem élhetek az ártatlanság vélelmével. Meg kell keresnem ha ollózást sejtek, nem szabad apróbb hibák felett elsiklani. A nagy hibákat ne haragudj, de észre szoktam venni.

A Beggar's Banquet kapcsán azért nem emeltem fel a szavam, mert most néztem meg a neten, és tudtam, meg - de talán, Te már írtad - hogy ez egy Rolling Stones szám címe.

Annó mivel fogalmam sem volt, hogy létezik ez a szókapcsolat egyáltalán, mivel nem lehetek biztos benne, hogy minden bíráló beszél rendesen angolul, ráhagytam. Hátha a netről szedte a szöveget. hiszen nálunk például Koldusopera néven fut az angol területen Threepenny Opera-ként ismert Weill darab.

Hiba volt ráhagynom, elismerem. Köszönöm a korrekciót, szigorúbb leszek ezután. Ugynakkor szeretném, ha további hibákat is megtárgyalnánk. Ezek lehetnének olyanok, amiket az én írásaimban találsz (nagyon örülnék neki, mert csak épülnék - bár tudom egy szakembernek ez nagy nyűg, és Vashegyi Györgyön kívül más nem volt még hajlandó leereszkedni közénk és időt ránk áldozni), vagy olyan dolgok, amiket nem vettem észre. Tényleg leköteleznél. A Fideliora tanulni jöttem, ez az első alkalom, hogy van rá mód.

Honnan kezdjem?

Szóval...  valszeg KS több Rameau-darabot hallott már, aláírom, lehet, hogy számára  Bartók jóval fajsúlyosabb zeneszerző (ezzel nincs egyedül). Egy felszínes, de nyitott személy véleménye pedig ne legyen mérvadó egy zenei fórumon.  Sajnos, a nagy hibákat nem veszed észre, amiket írtam, arra azt mondtad, hogy már régi cikk. Ez nem érv. De tudok újabbat is prezentálni.

Egyébként nemcsak az illető ír vaskos hibával-hibákkal tarkított cikkeket.

Természetesen én sem az embert bírálom, hanem az írást, a hozzá nem értést.  Az ollózásról pedig annyit, hogy Te is megtalálhatod, ha van kedved és időd böngészni.

A plágiumgyanút mire érted?

Nem gondolom, hogy csattantak volna kifogásolható jelzők Christie-ék hátán.

Végül a csizmatörlős tempót sem tudom kihez kötni.

Semmit nem vettem zokon, csak azt nem értem, hogy az egyiket miért, a másikat miért nem kedveled.

Igen tudom, hogy fényévnyi a különbség. Elfogadom. De nem végeztem háttérkutatást ezzel kapcsolatban, hogy ki fia borja. Hiszen ez egy amatőr fórum, amatőr gondolatokkal. Soha semmit mást nem teszek, csak reflektálok, bizonyos véleményekre.

Nem kell zokon venni, látható a - [106]-os hozzászólásból is, hogy csupán tükröt tartok. Személytelen, ostoba, részvétlen, talán könyörtelenül nyers tükörként kell fogadni tényekkel mindig bőségesen alátámasztott írásaim.

Valóban csak a produktum számít. És így előfordulhat, hogy egy rendkívül felkészült nemzetközi szaktekintély, aki, mint művész belevágja a fejszéjét a bírálat műfajába, elhamarkodottan nyilatkozik számára nem súlypontinak tekintett témákról. Egy felszínes, de nyitott, akár ollózásokkal élő másik személy - ki óriások (nemzetközi referencia munkák szerzői) vállán áll, adhat, csipegetve elfogadhatóbb képet. Mert! Mert csak a nagy hibákba kötök bele, az ártatlanság vélelme okán, apróságokról, inkoherenciákról, elvarratlan szálakról, műsorfüzet ízű dolgokról nem veszek tudomást.

De a posztok éle nem az ember, hanem az írás ellen irányul, még Fáy esetében is.

Ezért írtam, hogy plágiumgyanú esetén tájékoztatást várok el és azzal a szerzővel többet nem foglalkozok. Nem kezelem nyilvánosan a dolgot, csak ignorálom.  

Kérlek kedves  Macskás szentelj figyelmet a [106]-os hozzászólásomnak. Egyetlen kifogásolható jelző sincs benne, hiszen ezek korábban Rameau és Christie hátán csattantak. Ők pedig kitől nincsenek FÉNYÉVEKRE? Nem én kezdtem a csizmatörlős tempót.

Nem értelek...

Kolozsi tetszik, Kovács Sándor meg nem?

Fényévnyi a különbség kettejük közt. Utóbbi a Zeneakadémia könyvtárának is tagja. Nem mindenki teheti meg.

Azt meg sem merem kérdezni, milyen Rameau művet blattolt szerzőnk, oly sugalmazott könnyedséggel.

Akkor empátia fokozóként készítsünk egy kis paródiát (az eredeti kollokációk vastagon szedve):

Midőn elkezdtem a zenekritkákkal foglalkozni, alig lehetett régizenei írást találni Kovács Sándortól.  Amikor Rameau bírálatát olvasni kezdtem, kezdetben szórakoztató apróságnak tűnt, de meg kell vallanom, nem keltett bennem különösebb érzelmeket. Untam, becsülettel. A Fidelio szépen tálalta mukáját de csodát nem tehetett. Olvasgattam tehát keservesen,  és elkönyveltem magamban, Kovács Sándor egy unalmas fráter, azoknak lehet igazuk, akik menthetetlenül túlhaladottnak vélik.

Aztán jött a Bartók kritika. Kiderült, hogy Kovács Sándor írásművészete bizony fogyasztható árucikk volna, csak megfelelő témát kell, hogy válasszon. Szó ami szó: Kovács Sándort érdemes elővenni, leporolni. 

De persze bevallom, a Bartók bírálat sem győzött meg maradéktalanul. Felfedezni véltem pontatlanságokat, nem lehet könnyű kritikusunk kedvére tenni.

Bírálónk közepes íráskészség birtokosa és ebben sem áll mindig a helyzet magaslatán. Néha cseppet sem ragad magával. Mellékszereplőnek megfelel, csakhogy ő kapja a fő szerepet. Enyhe csalódást érzek. Megkockáztatom a kritikák nem tartoznak életművének legjobb alkotásai közé. Bár néhány írása valahogy eleve szerencsésebb pillanatban születhetett. Fantasztikus részletek akadnak bennük, ahol Kovács Sándor csodát művel. Furcsa fordulataiban mégiscsak lehet valami: a lényeget tudja közvetíteni. Néha frissnek, elevennek, a szó legnemesebb értelmében szórakoztatónak tűnt.

Egyébként innen üzenem Cleofide-nek lássa be, Kovács Sándorral kapcsolatban nem volt igaza.

A késő romantika nagyjai (Puccinni, R. Strauss, Mahler, Debussy, Ravel) szinte egyívásúak voltak betetőzők és az impressionizmus valamint expresszionizmus irányába nyitók. Őket forradalmi (2. bécsi iskola, Sztravinszkij, Bartók) és eklektikus, posztromantikus (Britten, Dohnányi, Kodály, Weiner, Orff, Sosztakovics, Prokofjev, Respighi - akik művészete sokszor az önkényuralmi rendszer nyomása miatt konzervatív) irányvonalat követő komponisták váltották. Mindkét területen még rengeteg felfedezni való van. És mindkét irányvonal esetében még messze vagyunk a teljes kiaknázottságtól. Nagyon messze!!!!  

Egyébként Ligeti is rokon vonalat követ, Adamst illetően igazat adok. 

Számomra úgy tűnik több zene alapján, hogy az Akhnaten szerkesztési alapkomcepciója Glass életművének alapkoncepciója, amitől a helyzet már problematikus. Afrikai és egyes keleti zenéknek jellegzetes vonása a pszichés oldottsághoz vezető, révületbe ejtő monoton ismétlődés, amire Glass építkezik, és amitől feszültség keletkezik. Számos kortárs zene születik hasonló minimalista módon, aminek a hatása amolyan relaxált állapot. 

A mai zene annyira csodásan sokrétű, hogy a választási lehetőségek végtelenek.

Miért nem hallgatom akkor azt, inkább vb?

Nos, az első könnyűzenei anyag amit hosszabb távon hallottam az egy Dolly Roll kazetta volt, és általános iskolai osztálykiránduláson kínozták egymást vele a többiek. Addigra már elég komoly gyűjteményem volt. Egyetemen hallottam először minőségi könnyűzenét, ezt még a versenyképes, kortárs komolyzene is megelőzte. West Side Story és filmzene letéteket meg felvételeket (főként minimalista operákat) hoztam az USA-ból, tájékozódás céljából. De nem tudtam rászánni magam, hogy belevágjam a fejszémet a dologba, mivel addigra már kialakult a magam "szakterülete".  

1. A halál is része az életnek.

2. Manapság minden ami optimista, pozitív, szükségképpen el kell, hogy viselje az olcsóság igaztalan vádját. Másrészt ez a zene már kőkeményen piacorientált. Adams és Glass pedig egyáltalán nem olcsó, minimalista zenéjük nagyon rafinált, gondolom nem ismered őket, hanem az első kettőre reflektáltál.

Az összekötő kapocs a piacorientáltság volt.

Glass pl. az Akhnatenben több, mint 2 órán keresztül néhány - rendkívül jól kitalált, az ókori Egyiptomot felidézni képes - dallamot ismétel megszakítás nélkül. Ezek képezik az alapját a hangszeres részeknek, a kórusoknak a szólóknak. Azonban. Zseniális bőkezűséggel változtatja a ritmikát, harmonizációt, hangszerelést. Tulajdonképpen Ravel: Bolero-ja opera formában.

http://www.youtube.com/watch?v=bPDQByBheCU&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=XQTGEAqqRzs

http://www.youtube.com/watch?v=BcEcvsUFsCg

http://www.youtube.com/watch?v=JfFMdllASbM&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=WNtUC7oddNk&feature=related

3. Aki nem tud kutyaólat építeni ne próbálkozzék a kacsalábon forgó kastéllyal. Ez csak porhintés az impotencia leplezésére. A legnagyobb művek meglepően egyszerűek.

A kortárs modern jó zene egy olyan hatalmas és csodás szivárványszerű spektrum, aminek pillérei olyan közérthető oldalról indulnak, mint Mike Oldfield (tapsot neki!)

http://www.youtube.com/watch?v=tt8d3Shlfrg

és Ligetiig (még nagyobb taps!) vezetnek.

http://www.youtube.com/watch?v=JnuAaKiX1sg

Semmilyen gondot nem látnék, ha a sarlatánok uralmát meg lehetne törni és a piac diktálhatna.

A piac azonban kegyetlen és türelmetlen. A zene vitális tényező az ember életében. Ha a klasszikus zenébe a sarlatánok nem engedik betörni a piacot, mint a búvópatak utat tör, serdületlenül elragadja a Bach és Beethoven csírákat és kifacsarja őket. Az eredmény még nem bő aroma, hanem némi cukor és otromba savak elegye.

Nagyon fájhat, ha valaki szereti a zenét, nem bírja megállni, hogy komponáljon, de tehetségtelen. Ezért a lobby teljesen összecementált. De nem is neki kellene kimondania, hogy sz.r, amit írt, hanem a kiadónak kellene őt elküldeni a büdös francba, hogy csináljon valami hasznosat. Ez nem szanatórium.

Ha a destruktivitás képes katarzis kiváltására, milyen alapon állíthatjuk, hogy megtagadja a biológiai alapokat?

Az általad sorolt szerzők zenéjében a zenetörténeti előzményekhez képest olcsóságot érzek. Hm?

Az előadónak a kortárs művek esetén sokszor bonyolult, azelőtt ismeretlen cselekvéssort kell gyorsan áttekinthető instrukciókból kiolvasnia. Ennek kottaképe nem ma állította próba elé a komponistákat.

A destruktív kifejezéssel azt a hozzállást illettem, aminek a lényege a biológai alapok tagadása. Ettől, mint írtam, bizonyos hangulatok kifejezését katartikusan tudja megoldani. Soha nem írtam, hogy nem okozhat katarzist. De csak nagyon kevés érzelmi felhang formával.

Nem hiszem, hogy a kortárs zene csak rövid lélegzetű darabokra lenne képes. Számos kortárs zeneinek tekinthető alkotást - habár ezek a megvető, FUNKCIONÁLIS, NEM PROGRESSZÍV, EPIGON jelzőket kapják az ifjú titánoktól - ismerek Williams, Webber, Glass, Adams tollából, amik fantasztikus élményt képesek nyújtani.

Amit írsz a hagyományos kottaképpel kapcsolatosan, szerintem csak olcsó kifogás. Először hadd halljuk azt a megragadni képes dallaminvenciót, azután jöhet a kottaképesdi. A többi csak HUMBUG. Mint mondtam a mai szerzők szeretik a zenét, azután rájuk tör, hogy ők is szeretnének írni. Nem pedig valaki meglátja bennük a piaci lehetőséget, a pazar áradó melodikusság okán. De ha kicsit megkapargatod a dolgot, kiszáradt kútból várod az invenció felbuzgását. A dallam nem hat. Lehet tagadni sértődötten, de a dallam nem hat. Mondom a dallam nem hat. Ez ugyanis a géniusz. A többi pedig a tanulható.

Nekem is mutattak rengeteg ilyen zsengét, soha nem mondtam meg mit gondolok. Szánnivaló volt.

Nincs minőségbiztosítás, csak sértődés. Nincs itt mágia, csak az ötlet hiányzik.

Persze a valódi tehetségeket mielőtt egyáltalán kibontakozhatnának féléretten felszippantja a könnyűzene. Egytől-egyig. Ennek eredménye pedig a spanyol paradicsom effektus. Paradicsomnak néz ki, de sem az állaga, sem az íze nem emlékeztet arra, amit gyerekkoromban nagyanyáméknál ettem. 

Kortárs zenei koncertekre pedig nem járok a "Szereti a komondor, Ha a cica dorombol" affér óta, mert akkor majdnem leszakadt a májam.

Különben mindig misóka kezdi, tantónéééni, én csak reagálok. De innentől kezdve jó leszek.

Kedves Cleo!

Végre időm van, hogy reagáljak az írottakra. Izgalmas és nehéz téma ez. Szerintem a művészetek időtlen idők óta az előzmények  megtagadásából építkeznek. Az emberi érzékek és érzelmek igénylik a változást, az újdonságot. A XX. századra kizárásos alapon jutottak el a nonfigurativitásig, atonalitásig, az építészeti formák végletes egyszerűsítéséig stb., és új értelmezést adtak a művészi szépnek. 

Bár többször végigsöpörtek drámai fejlemények Európán, nem siklatták ki a művészeteket a kerékvágásukból.   A XX. század a nagy illúzióvesztés ideje, ahogy és amilyen körülmények között az emberiség kiismerte önmagát, felfedezte saját ördögi vonásait, a tömegek elszabadulásának iszonyatát, a tömegek felett uralkodó hatalom és a rejtett erők embertelenségét, alávetett helyzetét a világegyetemben. Ez összetalálkozott az újítás lázában égő művészetek sokszínű kísérleteivel - természetesen az új érzések megragadásának igyekezetével is átitatva -, így alkalmas kifejező eszköz lett. Ennek művészi megjelenítése szerintem nem destruktív volt, pusztán érzékletes. Nem volt mentes a katarzistól.

Egyetértek veled abban, hogy ez mind kevésbé alkalmas a biológiailag, pszichológiailag determinált feltételek közt konstruktív életérzések megjelenítésére, és szembefordulva az újításigénnyel megrekedni látszik. Az igazságnak talán valahol ott kell lennie a XX. század előtti művészi hagyományok és az újítás szintézisében. A kortárs zene már csak egészen embrionális szinten őrzi a biológiai-pszichológiai funkcionalitását, ezért pl. szerintem nem is képes nagyobb lélegzetű művekre. Három óra kortárs zene még akkor is a hallgatóság többségének elutasításával találkozik, ha az egyébként pár perces, külön-külön vitán felül élvezhető művek sora. Nemrég, egy közös ismerősünkkel folytatott beszélgetés során számomra új nehézséggel találkoztam: a zeneszerzés problémája egy ideje már ott kezdődik, hogy hogy írják le a művet, ugyanis a hagyományos kottakép arra sokszor alkalmatlan, már egyezményes jelek sincsenek arra, amire kellene. No, első nekifutásra.

A sarlatánság dolgában egyetértünk.