Alleluja! magasztos este volt.

Nehéz fába vágja a fejszéjét az a kritikus, aki fogást keres a Orfeo zkr-Purcell kórus-Vashegyi karmester Úr holdingon, idevéve a szólistákat is...

Éjszaka révén nem akarom most - marketing kifejezéssel - "bepozicionálni" a darabot a haendeli életmű-palettán, csupán egy-két gondolatot.

A műből valami olyasmi jött át - most elorozok egy kifejezést - amely a "nagy bölényeknek" sem maradéktalanul sikerült, legalábbis bennem egy csöpp hiányérzet maradt, a konzervjeiket hallgatva.  A műből - most nem ízekre szedve - Bachot tanulmányozva Vashegyi Gyuriban valami olyasvalami maradt meg érzetem szerint (most, aműtől elvonatkoztatva, csak Haendel aspektusát tekintve): egy egyetemes német (szász) szellem (de ott lebeg Bach, mint világító fárosz), amely, talán -sőt biztos - tudattalanul ott volt mindig is Haendel lelke mélyén. Ő most nem az operaíró, kasszasikert, közönségkegyet figyelő Haendel, hanem, hanem a gyökereit, világban a helyét, identitását, lelke üdvét-mrgnyugvását -tudat alatt kereső szász ember.

Most, úgy látom, kezdek bonyolult lenni, inkább holnap...:))

Szóval, ez a bizonyos "holding" olyan éretten együtt gondolkozó-lélegző együttműködésről tettt tanúságot, mely párját ritkítja a mai világunkban. Annyira üdítő azzal szemben, amikor egy betanító karmester munkája után egy vendég karmester (általában egy főpróba után) "megküzd" a zenekarral, a zenekar szakmai rutinján múlik, hogy jól "veszik a lapot".

Annyira üdítő, hogy a kórustag arcán az odaadás mosolya van, és nem a küzdelem látszik, egy bonyolult  bachi felrakást énekelve...

Szombat este.

A figyelmetekbe.