Látod, látod?

Szerencsére időben visszafogtad a pennádat:)

Hoppa ezt jol beneztem. Most neztem utana, hogy ez a "Csillag szuletik" valami Kimittud-fele TV musor.

A Csillag születikkel sikerült a médiában észrevétetnie magát. Nem a műsor miatt gáz, bár szörnyebbet nem tudok elképzelni, mint a tehetségkutató zsűrik megrendelésre produkált túlzott mimikáját, gesztusait, üres szövegeit. Az a gáz, ha ezzel zsűritagságsággal megindul a sztárolása.

Nem tudom. Fáy írásaival kapcsolatban inkább az az érzésem, hogy potyadék. Ha szül is csillagokat, ezket ilyennek képzelem és az élményt még neki sem kívánom:

Különben érthetetlen, hogy senki nem érzi, hogy az irodalmi hitvány is jobb, mint a szakmai hitvány.

Valahogy felborult az értékrend. Aki ollózik, mint írod, csipeget, NEM kerülhet amögé, aki semmi, ismétlem semmi, konkrétumot nem ír, csak ködösít.

Sztem Fáyval nem érdemes vesződni. Ír szép mondatokat, lehetőleg sokkolókat, és utána a vízözön. Közben meg egy kicsit szül, csillagokat (nem kínjában).

kedves Macskás,

Annyi a probléma - ahogy Te is a végtelen szóval erre utaltál - hogy kezdetben a Fáy szint kirostálásával kezdjük. Utána lehetünk zordonabbak...

Cleo címe elérhető a http://www.baroque.hu alatt (bal oldal) ahová közvetve a régizenei blogból is el lehet jutni.

Kedves cleofide,

nem találtam sehol, hogy az elmúlt napok terméséről lenne csak szó.   Természetesen lehetnek tárgyi tévedések, véletlenül, mert emberből lennénk. De vaskos tévedések - amire próbáltam rávilágítani - nem lehetnek.

Azért, mert valaki összeollózza és valamiféle egységbe ragasztja a dolgokat, nem igazán izgalmas, ráadásul sokszor ászre lehet venni, hogy kimaradnak láncszemek, nem a fontos a fontos, hanem más.

De nem csak KL nevét említhetnénk itt, a sor szinte végtelenül folytatható.

Tegnsp priviben akartam írni neked, de nincs fönt a címed.

Ez a régizene-kritikára is vonatkozik.

Nem a polcon levő cd-kből, hanem a régizene hazai/kelet-európai hagyományaiból kell kiindulni. Ha így tennénk/étek, nem volna ok meglepődni azon, hogy Vashegyiék ott vannak, ahol Jacobs, Christie, Hogwood stb.

Egyszer - borzasztóan - régen beszélgettünk itt a kritikáról. Konkrétan Fáyról is. A dolog egyszerűnek látszott akkor: van az a típusú kritika, amelyik voltaképpen a kritikus agresszív önreprezentációjában merül ki. Van egy kritikai kontextus, és ő tudatosan ennek a peremvidékén, vagy ezen kívül foglal teret magának. Hogy neki van ezáltal egy neve, a többieknek meg közösen van egy neve: Fáy vs. kritikusok. Ennyi.

Ennek most két elemét látom. Egyfelől Fáy szándékosan nem veszt tudomást arról, hogy a zenei élményekhez jutásnak vannak például pénzügyi természetű korlátai és ő lekezelően oktatja ki azt a közönséget, amelyik nem turkálhat bele korlátlanul a zenei élvezetekbe. Másfelől pedig a beszédét egy hamis perfekcionalizmus uralja, amely tulajdonképpen az ismeretek hiányát takarja el: azt, hogy nincs tisztában azzal, hogy valakinek a - például az ő saját - hanglemezgyűjteménye, amire az összevetéseit alighanem alapozza, nem képviseli a teljes és univerzális minőséget, hanem nagyon esetleges dolog. Az "univerzális minőségeszménye" éppen a legfontosabbról nem vesz tudomást, arról, hogy időszakok és zenei kultúrák szerint külön hagyományai vannak az interpretációnak és nem feltétlenül rosszabb az egyik a másiknál. Cleó is emlegeti, hogy a barokk operák nem-historikus, 60-70-es években készült felvételei is tartogatnak meglepetéseket, amiket a Jarousskykon és Jacobsokon edzett fülek nehezen viselnek. Én például újrafelfedeztem a szocialista korszak előadóit, NDK-sokat, "szovjeteket", bolgárokat, lengyeleket: ez is egy sajátos világ volt, nagyon komoly értékekkel, ami egyszerűen benneragadt a vinyl-világban, amik nem kerültek be az új cd-kiadásokba. Szóval a minőség nem azonos azzal, amit a globális zenepiac ma mutogat (vagy a 90-es/kétezres években mutogatott). Ha úgy tetszik, az univerzális minőség, az etalon nem létezik. A kritikus számára jobb, ha nem létezik.

A dolog különben ennél is egyszerűbb: ha annak a tízezer leütésnek a megírása mondjuk 3 órát vesz igénybe, akkor optimális esetben a felkészülés, anyaggyűjtés kb. 30 munkaórát. Amit a lapok fizetnek, az pedig a 3 órát sem honorálja. Egyszerűen meg kell mondania a szerkesztőnek, hogy egy zenekritikáért nettó 150-et adok, de ha rossz, nem fizetem ki. Ennyi. Tudom, hogy a lapoknak nincs ennyi pénzük, de akkor nyugodjanak bele abba, hogy az odakent blődliket kapják, és ne morogjanak, hogy az olvasó sem veszi ezeket komolyan.

kedves Macskás

Az általad kifogásolt passzus nem az elmúlt napok 3 időtáló posztjában található. Csak egy jóindulatú megjegyzés, Kolozsi urat illetően. Ugyanis eddig, általam olvasott kritikáiban, kevés tárgyi tévedést találtam. Idővel persze kibújhat a szög a zsákból. De így voltam Fáy úrral is; első számomra az ártatlanság vélelme. Egyenlőre egyedi kritikákról van szó, Fáy úr munkássága kivételével. Idővel persze kiterjeszthetjük másra is a sommás ítéletet. Molnár úr esetében egyetértünk.

A régizenei kritikák tárgyi tévedései dolgában Cleóban nagymértékben megbízom.

Szerintem érted, mire gondolok:) Éppen a kritikák tárgyi tévedéseiből következtetek a kevés kvalitásra.

Vagy beletrafáltam valamibe?

:)

Szerintem a kritikusok ismerete nélkül csak a kritikákból következtethetett.:)))) Egyébként nem baj, ha így gondolja, amíg valamely alapos okból mást nem kénytelen.:)

Nem tudom, mi alapján gondolod KL-t nagy kvalitásúnak.  Talán a Beggar's Banquet miatt? Vagy a Savall-cikk miatt?

Innen-onnan csippentget, de ha rákérdeznél, nagy lenne a tanácstalanság.

MSz viszont nagyszerű, nem hajlik semmilyen irányba. 

Kedves Szabolcs!

Én a magam módján hajlandó vagyok tolerálni az általad (ön)kritikusan leírt állapotot. 1925-ben volt stabil koncertlátogató közönség, sőt bizonyos foglalkozási körökben (ügyvéd, orvos) és bizonyos társadalmi rétegekben (tehetősebbek, egyetemisták stb.) az elithez tartozás kifejeződése volt hangversenyre, operába járni. Ma nem.

A kritika elsődleges szerepe  -  a görög ige, amiből a szót képezték, erre utal - a "szétválasztás", értékes és értéktelen elkülönítése: és ennek az értékítéletnek a közvetítése a közönség felé. A kritikusnak értenie kell ahhoz, aminek az értékét meg akarja ítélni. Reméljük is, hogy ért hozzá. Erről írtál.

De kinek közvetít a mai kritikus? Hol van az az állandó, értő közönség, amelyik ráhagyatkozott a kritika tekintélyére; amelyik ha a zenét nem is érti, de a róla szóló, eligazító kritkát igen, és hinni is akar neki?

Ahogy a közönséget - értő közönség helyett - jobb esetben fogyasztóvá, hanglemez- és jegyvásárlóvá tette a zeneipar, rosszabb esetben meg nem-fogyasztóvá (és a zeneművészetből is zeneipar lett!), úgy lett a kritikusi tevékenység a kulturális termék kereskedelmi promóciójának egyik eleme.

De ne a zenepiacot és annak szereplőit bántsuk! Ha egy kereskedelmi szerződés megköttetett, és a közönség már bent ül a teremben, vagy ha a hallgató éppen a kezébe veszi a távirányítóját, akkor már mindegy. Ekkor már csak azt kell észben tartania a kritikusnak, hogy - ez is a kereskedelem törvényei közé tartozik - nem szabad azt képzelnie, hogy mindig érvényes az optimális ár-érték arány, és a kritikának nem arról kell szólnia, hogy a produkció közönségét mikor csapták be, vagy mikor van pénzénél.

Másfelől nagyon jó módszer, ha a kritikus, amikor beül a koncertre, alaposan körülnéz, megjegyzi, hogy kik ülnek körülötte és főleg, hogy kik jutottak be az olcsó diákjegyekkel: és amikor írni kezd, elképzeli őket, és nekik próbál írni. 1925-ben könnyű dolga volt a kritikusnak, mert tudta, hogy "ki" a közönség. Ma láthatólag nem tudja, mert nincs, atomizálódott és nem tartja össze a társadalmi presztízs sem. Most az "értékítélet" mellett a kritikusnak az a legfontosabb feladata, hogy csináljon közönséget. De ne a terméknek, ne az egyszeri adás-vételre, hanem a zenének, aminek van ára, de az értéke nem az ár függvénye.

Az interpretáció-kritika egyik sajátos baja még az is, hogy szeret múlt időben beszélni. "XY ezen az az estén ilyen meg olyan volt (ezen a bolygón!)..." Aki lemaradt, annak már mindegy. A mai médiavilág úgyis azt sugallja, hogy jelen kell lenni ott, ahol fontos dolog történik; és ha arról írnak nekem, hogy nem voltam jelen, akkor nem is érdekel a dolog. CD-t is azért hallgatunk, mert akárhányszor jelen tudunk lenni valahol, ahol nem voltunk ott.  A kritikusnak olyanokat kell írnia, hogy: "milyen érdekes volna még ezt is, meg azt is meghallgatni XY-tól!" Mert akkor az, aki nem volt ott, azt gondolja, hogy "nahát, legközelebb elmegyek én is..." Na, például így lehet közönséget csinálni.

Kedves Szabolcs!

A nyugatos zenekritikusokra - lehet, hogy tévesen - úgy tekintek, mint akik korszakos dolgot műveltek: letették a hazai zenekritika alapjait, mégpedig magas szintű zenei hozzáértés birtokában. Ha figyelmesen olvassuk Tóth Aladár írását, ellentmondásokra bukkanunk (pl. objektivitás és szubjektivitás szerepéről). Ezt annak tudom be, hogy az elsők között lehetett, aki megpróbálta becsülettel végiggondolni a kritikus, a kritika szerepét. Kétségkívül létezhet objektív vonása is a zenekritikának, amennyiben a zenetudomány fogalmi kategóriáival is operál, amikor a művek anatómiájára hivatkozva "hatástanulmányt készít". És bár Bach, Mozart még mára sem valódi közkincs, de ismert, az azonban, hogy a Tóth által hiányolt Handel műveinek többségéhez csak napjainkra jut el a hazai zeneszerető közönség, drámai tény.  84 évvel később! S mindez  akkor, amikor jó ideje ránk köszöntött a CD, DVD, televíziózás korszaka. Pedig ma már messze túllendültünk azon, hogy Handel ismereténél megállhatnánk. Tóth, aki értő módon különválasztotta a konkolyt a búzától a kortárs zeneirodalomban, érthető módon nem minden indulat nélkül szembesül a zenészek műválasztásának ízlésficamaival és hogy a sznob elit behódol ennek.

Amit Tóth a kritika közvetítő szerepének nevez mű/interpretáció és közönség között nem csak én értelmezem úgy, hogy a kritika az a fluidum, amely segít még alaposabb értővé tenni a zenehallgatót, hanem saját maga is: "A kritikus tehát nemcsak elmélyíti, hanem öntudatosabbá is teszi a nagyközönség műértését."

Tóh Aladár cikke úgy hiszem, rendkívül időtálló, és szakmailag magasra tette a mércét a későbbi nagy zenekritikusoknak.

Épp a táblázatodból látszik, mintha az idővel valami fontos odaveszett volna.

Legalább egy kritikus levonta - tőlünk teljesen függetlenül - azt a következtetést, amit én évek óta hajtogatok.

Nem irigylem. Fel sem tudom fogni, milyen lehet egy Molnár Szabolcs vagy Kolozsi László kvalitású és tudású embernek látni nap mint nap azt a pusztítást, amit a kedves tudományterületén garázdálkodó kontárok végeznek.

Persze, hogy az internetes közönség - pl. mi - csupán szavakon rágódik és kizárólag szövegértelmezési gondjai lennének, talán nem teljesen megalapozott 2005 óta zajló Fidelio-s tevékenységünk minőségét figyelembe véve.

Új remekművek felfedezésére pedig még soha nem nyílt ennyi alkalom. De a legfőbb gond szerintem a kortárs komolyzene helyzete. Azonban ez egy külön bejegyzés...

Kedves Szabolcs, betettem. Most szaladok, de majd elolvasom.