A Rossz és a Csúf

Érdekesen vagyunk összerakva mi, emberek: ha ízléstelenséget és gyerekszínház elleni merényletet látunk, először lángpallossal rohannánk a színpadra, aztán ha csupa ilyennel bombáznak, jöhetnek a rosszabbnál rosszabb produkciók, csöndes apátiával szemléljük őket.

A Bukaresti Nemzetközi Gyerekszínházi Fesztiválon az unalmas invenciótlanság akkora mértékben ömlött, hogy az elkedvetlenedést és a felháborodást csöndes apátia követte. Mert megszokható, ha pontosan ismerjük a játékszabályait, és nincsenek elvárások. Ha román gyerekelőadás, akkor nulla díszletre, ízléstelen jelmezekre, olcsó ripacsériára, dramaturgiai inkonzekvenciára, az elegancia teljes hiányára számíthatok. Playbackre - bár kiderült, hogy jobb, ha nem élőben énekelnek, mert abban sincs köszönet -, agyonmagyarázásra, színpadi akciók teljes hiányára, a progresszivitás pedig azt jelenti, lemennek a nézőtérre. (A sok elborzasztó, majd eltompító pillanat közben egészen üdítő, ha egy Libi bácsihoz hasonló karakter felbukkan, vagy Veszprémi Linda visításához hasonló hangot ad ki egy harcművészkedő kecskegida.) Szellemileg szegény színházra, ahol nem képesek partnerként kezelni a gyereket, a kioktatáson kívül más hangnemben nem tudnak nevelni.

Már az apróságokat is képesek vagyunk értékelni. Azt, hogy színház a színházban szerkezetű előadást hoznak létre, hogy a szörnyűségeket árnyjátékban mutatják (A farkas, a kecskemama és a három kisgida - Ion Creangă Színház). Örül az ember, ha a vendéglátósra butított dance floor zene helyett végre valami klasszikusat hall (Az ételháború - Ion Creangă Színház), igaz, sok köze a Lear alapját is adó mese  jelen adaptációjához nincs (még akkor sem, ha - intellektust és/vagy asszociativitást mutatandó - Shakespeare-darabokból idéznek szállóigévé vált mondatokat), Csajkovszkij Diótörője pedig a tematikához csakis annyiban kapcsolható, hogy a dió is ehető.

Azon meg már tényleg csak röhögni lehet, ha a német és osztrák adókról ismert sörsátori mulatós Schlagerek világával összehozzák a már taglalt román gyerekszínjátszási hagyományt. A Temesvári Állami Német Színház Hófehérke és a hét törpéje ugyanis ilyen, feltehetően musicalnek szánt öszvér termék, a zene azonban teljesen ötletszerű, dramaturgiai funkciókkal nem nagyon bír. Marad hát a danolászgatás, rappelgetés, a feltehetően Nina Hagen és Kratelli Josephine inspirálta mostoha-dal (elnézést a német punkkirálynőtől), amire a nyolcéves kiskölykök villázni kezdenek a nézőtéren, meg a csöpögős giccs a családról (Hófehérke, herceg, a hét törpe meg az erdő összes állatai együtt élnek majd szeretetben és világbékében), de legalább a színpadot hátul bezárják egy díszletfüggönnyel, és az előadás kacagtatóan rossz.

Ennyi borzasztóság között nem volt nehéz a legjobbakat kiválasztani. A német Theater Metronom két színészének munkáját, valamint az Izraelből érkezett Dobozok kertje című produkció abszolút kiemelkedett ebből a rendkívül gyenge a mezőnyből. A Bama Dance Group két táncosa láthatóan komoly táncos alapokkal rendelkezik, és az egyébként nem túl izgalmas kortárstánc-élettel rendelkező Romániában többeknek originális ötletnek tűnt, hogy ezt a műfajt kifejezetten gyerekeknek szánják. Szó se róla, jó volt nézni a sokat látott kartondobozok közt jól érzékelhetően történetet táncoló előadókat, az alkotók azonban nem bíztak a nézőkben - nem Bukarestben, hanem általában -, így egy hangbejátszott narrátor a zenére rámesélte azt, amit a színpadon láttak.

Ha nem lettek volna a csecsemőszínházi, azaz a három év alattiakat célzó délutánok, egészen elviselhetetlenül telik a bukaresti gyerekszínházi hét. A meghívott produkciók közül három igazán élményszerű volt. A Müpában is vendégszerepelt, a színekkel operáló, a festés(zet) műhelytitkaibanis bevezető Mit csinál a Kis Piros Pötty csütörtökön?; a Pete Belcher játszotta osztrák Háromféle a három, a család és a születés tematikáját egymástól egészen eltérő tárgyakkal (harapófogó, cipő vagy épp metronóm), bohócériával megspékelve dolgozza fel; illetve a Fehér és fekete, az előbbiekben leginkább jórészt elmarasztalt fesztiválrendező Ion Creangă Színház produkciója.

Mivel ez az előadás - és a Kaposváron is bemutatott Magvak - új minőséget jelent a román gyerekszínházi palettán, biztatásképp különdíjat kapott a kezdeményezés. Őszintén remélem, hogy azok a szülők, akik erre viszik el a gyerekeket és azok a gyerekek, akik ezeken nőnek fel, nem lesznek ostoba, gondolkodásra képtelen felnőttek. A jelenlegi színvonal ugyanis erre enged következtetni, az pedig egy ország jövője szempontjából nem kifejezetten kecsegtető.