Hogyan csináljunk rossz gyerekszínházat?

Amit Bukarestben az Ion Creangă Színház hatodik alkalommal megrendezett nemzetközi gyerekszínházi fesztiválján látok, az alapján nagyon nem szeretnék román gyerek lenni, mert akkor biztos lenne, hogy rendkívül rossz ízlésű felnőtt válna belőlem.

Nem, nem arról van szó, hogy rosszra tanítanák a gyerekeket az előadások, mert szó se róla, elénekli Hófehérke és a hét törpe, hogy evés előtt tessék kezet mosni - más kérdés, hogy utána Hófehérke percekig áll az asztalon -, de amit kapnak látványban, dramaturgiában és/vagy színészi játékban, az a nyolcvanas évek legsötétebb pillanatait idézi fel. Én legalábbis addig emlékszem vissza. De ha a Szamba című film úttörősárkányos-mesejátékos jelenetét felidézi a kedves olvasó, akkor talán plasztikusabbá válik, mi szomorít el. És - egyetlen kivétellel, amire még visszatérek - a meghívott versenyelőadások is ezt a stílust követik.

Nem vagyok hajlandó felmentést adni semmiféle anyagi nehézség, a költségvetési intézményeket érintő általános elvonások miatt sem. Az, hogy a gyerekeket hülyének nézik, nem bíznak bennük, nem tekintik partnernek - az ugyanis nem a partneri viszony, hogy a színész kiáll a rivaldába és hatalmas gesztusokkal, tágult pupillák, nagy szemforgatások és tökéletesen természetellenes hanghordozások közepette szájbarágósan monologizál. Zavaros, összecsapott a történetvezetés, hiányoznak a szituációk, ötlettelen, ocsmány a játéktér, a nagy realisztikusságra törekvés két darab, görgőre szerelt, forgatható díszletelemben merül ki, ordít mindenről az olcsóság és az igénytelenség, a zene pedig ízléstelen szintiprüntyögés full playbackkel kísérve.

Ezer szerencse, hogy ebben a szellemi sivatagban a csecsemőszínházi produkciók - ezek sorát nyitotta a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház Tekergője - naponta egy alkalommal oázist jelentenek, illetve a német Theater Metronom Senkit nem hívnak Elisének című előadása is valahogy belekerült a versenyprogramba. A történet egyszerű: egy kislány megtalálja a nagymama naplóját a padláson, és több évtizedet ugrunk vissza. A második világháború idején járunk, amikor egy fiatal lány csak várja, csak várja a vonatot, és természetesen egymásba szeretnek az állomásfőnökkel. Az első hallásra sziruposnak ható sztorit a burleszk stílusjegyei zökkentik ki, és annak ellenére, hogy a gyerekek nem értették a nyelvet - a jó minőségű angol és román feliratot inkább a szülők olvasták -, a nézőtéri megnyilvánulásokból ítélve tökéletesen "mentek" az előadással.

Nem kell 10, 100, 1000 mese - ez a fesztivál szlogenje -, elég lenne 1 is. Lehetne az klasszikus, az eddigiek közül a helyi, tavaly legjobb művészi rendezésért díjazott Hófehérke és a hét törpe (milyen lehetett a felhozatal?!), az egyébként izgalmas díszletű, de a lengyelországi Rzeszówból érkező enervált, statikus, nehezen követhető Alice Tükörországban vagy a kisinyovi Aladdin, esetleg teljesen jelen idejű, a Barbie-rózsaszínnel és a hamburgerzabálástól elhízott (mű)pocakkal a mára reflektáló, Playstationt emlegető, absztrakt terű, virtuális és valódi valóság között ugráló belgrádi A kék nyúl - kizárólag a minőség számít. Az unott rutin és az öncélú marháskodás egyaránt megbocsáthatatlan bűn. Itt egyelőre bőven lehetne osztani a penitenciát.