Hattyúk legyezőre nyitva

A Budapest Bábszínházban bemutatott Hattyúk tava Balázs Zoltán elgondolásában egy főként történetmondáson alapuló, színeiben, matériájában és a feng shui jegyében ízlésesen komponált távol-keleti illusztráció. Nem kifejezetten gyerekeknek.

Miközben a hollywoodi sikergépezet Csajkovszkij klasszikusát (újra) felfedezte magának és - bár kellően szájbarágósan, mégis - meggyőzően formálta díjnyertes filmalkotássá, ezzel párhuzamosan nálunk a gyerekszínházban vált aktuálissá a világhírű balettdarab. A Szegedi Kortárs Balett 2007-es táncelőadása után a báboktól már korábban sem idegenkedő Balázs Zoltán gondolta újra az orosz népmesén alapuló zeneművet balett és táncosok nélkül. A hattyúk tava bábszínházbeli produkciója Balázs Zoltán rendező bábok iránti vonzalmát és kísérletező kedvét egy letisztult és a maga egyszerűségében elegáns, mégis gyakran szemkápráztató színpadi látvány igazolja.

A hattyúk tava - előadásfotók

Polgár Péter, akit 2010-ben az év díszlettervezőjének választottak, és aki a júliusi nyitrai színházi fesztiválon a Balázs Zoltán rendezte A konyha című előadásért a legjobb díszlet és jelmez díjait hozta el, A hattyúk tavához komor, sötét tónusú, minden dísztől vagy figuratív utalástól mentes, kietlen tájat tervezett, mely ugyanakkor lebilincselően vonzza is a tekintetet. Mintha csak egy óriásira nagyított Whistler-tájkép elmosódott, a szürke árnyalatait variáló horizontja feszülne a háttérben, amit rombusz alakú színpad egészít ki egyik csúcsával a nézőtér fölé lógva. Fekete, bőrrel bevont, bárszék szerű alacsony ülések sorjáznak legyező formában a rétegekre tagolt oldalsó díszletelemek nyílásaiban. Polgár minimalista, a távol-keleti képi világra utaló díszletét Horányi Júlia jelmezei, a keleti vonalat egyértelműsítve, japán esztétikával erősítik meg. A szereplők egységesen talpig fekete, háttérként funkcionáló jelmezben játsszanak, mely testhezálló felsőből és hosszú, bő, szoknyára emlékeztető szamurájnadrágból áll.

A színpad közepén a mesélő Blasek Gyöngyi ül magasított, fémlemezekből álló expresszionista stílusú sziklák közt, fekete ruhája és hosszú ősz haja földig érnek. Mindvégig ő narrálja a Góczán Judit által színpadra írt mesét és annak párbeszédeit a díszletekhez illő hűvös, egyenletes stílusban, gyakran igen-igen monoton, érdektelen ritmusban. A bábos csapatban profik és bábszakos hallgatók vegyesen mutatják meg zsonglőri képességeiket az előadás központi szervezőelemét jelentő legyezőkkel és kardokkal, melyek nem csupán meghosszabbított végtag/szárny/fegyver szerepét töltik be, hanem az egyes szereplőket jelentik vagy olykor egy egész hattyú kompozícióját alkotó mozaikot. A történet szereplőit, tárgyait és helyszíneit mind ezeken a szemkápráztató "bábokon" keresztül mutatják be: a legyezők a különböző karaktereknek megfelelő színekben és méretekben bukkanak fel, a nőké fehér tollas, a férfiaké fekete elegáns selyemanyag, a báli jelentben már a szivárvány minden színével nyűgözve le a nézőket.

A könnyű fehér tollakból, pelyhekből készített legyezők és a hattyúk rész-egész alapú felcserélhetősége, e kettőnek oda-vissza váltakozó átalakulása (legyezőből hattyú, hattyúból legyező), precízen végiggondolt játéka, alakzataik, kecsesen légies mozgásuk az, amiben az előadás legfőbb erénye rejlik. Ennek a roppant következetesen végigvitt elemnek a használata és funkcionálása kapcsolja a Balázs Zoltán-féle Hattyúk tavát valamilyen módon a tánchoz, annak könnyedségéhez, a balett kegyetlen pontosságához és higgadtságához, és gyakran, a díszletek és kellékek összképének köszönhetően, a képzőművészethez is. Ugyanakkor a Szöllősi Andrást dicsérő koreográfia láthatóan nagy kihívást jelentett a bábszínészeknek, amit az jelez elsősorban, hogy a nehezebb mutatványoknál, amikor a szereplők gyors ütemben, nagyon pontos mozgáskombinációban, sorban dobálják egymás kezébe a nyitott legyezőket, sajnos zavaróan sokszor ejtik le azokat. A szólóknál és "páros táncoknál" nyoma sincs ennek a bizonytalanságnak, legyezőik mozgása gyakran egyéni vonásokat mutatnak fel: Rőtszakállt Pethő Gergő, az Udvarmestert Kemény István jeleníti meg, Szigfridet a bábszínész-növendék Hoffer Károly, a hattyúlányok közül Odette-t a szintén egyetemista Makra Viktória Radics Ritával váltva, Odiliát Karádi Borbála és Rusz Judit mozgatják.

Marad azonban egy alapvető kérdés, lévén, hogy elsősorban kisiskolásoknak szánt gyerekelőadásról van szó: vajon a nézőtéren ülő hatévesek - mert a Bábszínház által ajánlott korosztály ez volna - értik, érzik, élvezik-e ezt a filozofikus elemeltséget a balett alapjául szolgáló népmese és a látvány összefüggéseinek szempontjából? Vagy, s a reakciókból, az előadás ritmusváltásainak visszatükröződéséből ez tűnik valószínűbbnek, a gyerekek a kanonizált zenemű ismert taktusain megkapaszkodva kapcsolódnak csak a látottakba, mivel sem tánc, sem narratív párbeszédek nem segítik az alkotás dekódolását. Merthogy a gyerekek, miután az első pár jelenet után értelmezik, hogy a legyezők táncán kívül vélhetően mást nem fognak látni, ami ingert keltő volna számukra, erős és határozott unatkozásba kezdenek. Ennek ékes bizonyítéka nemcsak a susmorgás, hanem az, ami semmilyen módon nem illik egy ilyen kidolgozott koncepciójú előadáshoz, hogy a gyerekek jellemzően akkor kapcsolódnak csak vissza az előadásba, amikor egy számukra izgalmas dallam csendül fel, és a kabarék stílusában a zenével együtt kezdenek tapsolni, amíg csak nem történik jelenetváltás. A legyezők és ezzel együtt a színpadi mű érdektelenné válnak számukra. Ez pedig az előadás minden esztétikai és kinetikus erénye ellenére a rendezés egészét vonja felelősségre.

A hattyúk tava - Budapest Bábszínház