Zöldnek zöld

Igazán tiszteletreméltó, hogy Temesváron környezettudatosságra nevelő bábelőadást hoznak létre.

Itthon, nálunk, a nyolcadik kerületben egészen hétköznapi, hogy hulladékgyűjtő szigeteket talál az ember, és még otthon, nálunk, a közel nyolcezres Fegyverneken is akad - no, nem annyira sok - a színes konténerekből. Nem tudom, Temesváron mi a rendszer, mert abból, hogy nem nagyon emlékszem a belvárosban szelektív gyűjtőre, még ne vonjunk le messzemenő következtetéseket, ráadásul ez olyan téma, amit nem lehet elégszer elővenni.

Ezért, a nevelő célzat miatt rendkívül fontos a Palocsay Kisó Kata rendezte előadás, amelyben Zián és Kopik oktatja az iskolásokat és az ovisokat arra, mihez kezdjünk fölöslegessé vált dolgainkkal és a háztartási hulladékkal. Az is pozitívumként értékelendő, hogy szöveget nem használnak, mert láttunk már elég - általában pályázatok inspirálta - produkciót ebben a témakörben, ahol a didaxis - és a pályázat - lólába igencsak kilóg, és ami még fontosabb: a Zián és Kopik bármilyen anyanyelvű környezetben élvezhető.

Shrek-zöld fejű manóink, akik narancssárga-piros köpenyükben úgy néznek ki, mint két belső-indiai Yoda, nem beszélnek túl sokat, csupán néhány figyelmeztető, játszásra hívó, békülékeny "Zián!" és néhány ugyanilyen hangsúlyú "Kopik!" hangzik el. Megérkeznek közénk, és miközben széttúrják - bocsánat: szétválogatják - a talált zacskókat, azok tartalmát bedobálják a zöld, sárga, kék kukákba. Ha már pedagógiai célzat: az internacionalitás okán ne akadjunk fenn azon, hogy 'Zián & Kopik' olvasható 'Zián és Kopik' helyett a kukákon, de legalább a magyar gyerekeknél cseréljék le a feliratot.  Fontosabb és problémásabb, hogy nincsenek a kukákon a világ minden részén és nyelvén érthető piktogramok, amelyek segítenék az anyagok azonosítását; túl gyors a szétválogatás, nincs idő annak a felfogására, mi használható fel újra a háztartási hulladékból, mi nem, hogy a különböző állagú anyagokat nem keverjük. Azaz hiányoznak a visszacsatolások és megerősítések, a pontos szabályrendszer nehezen követhető.

A szangvinikus Zián és a piknikus Kopik játékos manók, így az arra alkalmas eszközökkel természetesen játszani kezdenek. Némelyik szemétnek gondolt - ám minden esetben túl hibátlan, túl szép, túl tiszta, túl használatlan, túl steril, egyáltalán nem szemétnek tűnő - dolog képes átalakulni. Egy-egy tárgy akár többféle funkciót is felvehet: a palacsintasütőből egy mozdulattal fejfedő lesz, ha ráülnek, akkor pedig csodaszőnyegszerűen a levegőbe emelkedik, míg a használhatatlan óra és csövek pedig könnyedén kiadnak egy laboratóriumi csodamasinát. Ennek az egyébként remek dramaturgiai fordulatnak a hatására könnyedén felépülhet még egy űrhajó is, a probléma viszont az, hogy az űrhajó egy százforintos (más égövön: egyeurós) bolt műanyagáru-kínálatából épül. A reciklifíling a használható tölcsérek és egyéb konyhai felszerelés láttán teljesen elveszik, a teremtő fantázia helyett pedig valami nagyon olcsót, valami nagyon művit látunk.

A tér egyszerű - a három kuka, vízszintes és oldalra lejtőszerűen nyíló felületek -, a produkció mobil, bárhol játszható, akár egy óvodai szobában is, ami megint csak a pro oldalt erősíti. Az előadásnak azonban valahogy vége kell lenni, manóink tehát az egész napos szemétválogató játék után hazamennek, s mint akik jól végezték dolgukat, megelégedetten dőlnek be az ágyba és ringatják magukat a hintaszékben. Valahogy számomra ez az otthon az addig látottakhoz képest disszonáns, túlrészletezett, sem nem manós, sem nem recikli.

Amit a színpadon látunk negyven-negyvenöt percben, egyszerre rövid és hosszú, kidolgozatlan és agyonszofisztikált. Utóbbi jelzőt a zenére értem: dicséretes, hogy nem rágógumi-, hanem klasszikus zenét használ a rendező, de az a történethez kevéssé kapcsolható potpourrinak hangzik, nincs íve, hangulatteremtő hatása - kivéve azt, amikor az oltáriszentségként felemelt palacsintasütőt fortissimóban illusztrálja az orgona -, ráadásul az általam látott alkalommal túl hangosan szólt.

A gyerekek számára kevés unalmasabb színpadi helyzet van annál, hogy azt nézzék, valaki azt játssza a színpadon, hogy gyerekjátékot játszik. A körmönfont mondat egyszerűbben: a kis nézők számára a legizgalmasabb, csodával leginkább teli színházi pillanatnak a szappanbuborékok utáni szaladgálás bizonyult.

2011. június 18. - Művészetek Háza, Kisvárda

Zián és Kopik - Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár

Rendező: Palocsay Kisó Kata

Díszlettervező: Palocsay Kisó Kata, Benedek Levente

Bábok: Ciprian Tauciuc, Benedek Levente, Palocsay Kisó Kata, Bodor Emőke

Játsszák: Páll Gecse Ákos, Nagy Sándor, Vass Richárd, Oláh Anikó Katalin