Meseország vándorai a Vojtina Bábszínházban

A fogvacogtató hideg téli napokban mogorván húzzuk össze magunkon a kabátot, miközben a nemrég elmúlt, napfényes ősz után vágyakozunk. Milyen sok színben pompáztak akkor a fák! Bábosházunk palettája is újabb színekkel gazdagodott ebben az időszakban. Két vándor járt erre pemzlivel és festékes bödönnel. Egyikőjük Fabók Mariann bábszínész, aki egyszemélyes előadásaival melengette meg a szívünket.

"Jól tanuló kislány voltam, de igazából minden csínytevést kedvelő, tiszteletbeli fiú. Grundépítés, gyümölcsszedés, viráglopás, fáramászás... minden érdekelt. De a nyilvános szerepléseket sokáig messze elkerültem. Nem mertem a Mikulás színpadi zenekarába se beállni egy iskolai látogatásán, pedig minden gyerek, aki ott rázta a csörgőt, csokit kapott. S abban az időben csokiért szinte bármire képes voltam.

Aztán édesanyám gondos tanítgatása közepette feloldódott bennem ez a görcsös félelem: megszerettem a versmondást, mesék - történetek tolmácsolását. Sőt, felső tagozatos koromra egy színjátszó csoport tagja lettem, ahol úgy magamba szívtam a játék szeretetét, hogy attól fogva végérvényesen minden porcikám csak a színházért remegett.

Életemben egyszer eregettem örömkönnyeket, amikor kiderült, hogy vágyott iskolám, a Színművészeti Egyetem első rostáján átjutottam. (Csodálatos érzés az örömkönny: csurog a szemedből a sós víz, s közben egyáltalán nem szorít a torkod.) Aztán hamarosan eregethettem igazi könnyeket is, amikor kiderült, a második rostán kiszóródtam. Végtelenül elkeseredtem. Sokszor van úgy, hogy azt hisszük, elfogyott előttünk az út, megrekedtünk, és sehogy sem sikerül a vágyott célunkat elérni. Pedig a Jóisten csak csavarint egyet a haladási irányunkon, s olyan fontos ajtókat nyit meg előttünk, amik egész életünket meghatározzák. Így került életembe a bábozás. Belódultam a budapesti Kolibri Színház bejáratán, s ki se jöttem három évig. Itt jól elsajátítottam a bábozás sok fortélyát, amit az ezt követő négy évben a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tovább gyarapíthattam. (Egyik Szilveszter éjszaka megsimogattam a bejáratának kilincsét, fohászkodtam az Úristenhez, s következő évben bejutottam hőn áhított iskolámba.)

A hosszú tanuló évek után végre munkához láthattam: a Miskolci Nemzeti Színház színésze lettem. Gyönyörű feladatok vártak itt rám. Rengeteg szép szerepet játszhattam/ játszhatok itt estéről estére. De tudjátok: 'amit/akit egyszer megszelídítesz, azért felelős leszel'. Egy pillanatra sem felejtettem el a bábozás, s a történetmesélés gyönyörűségét. Nem is olyan régen megalakult saját vándor bábszínházam: Fabók Mancsi Bábszínháza. Apák, nagyapák, szépapák, s azok nagyapjainak örökét mesélem az országban mindenfele, ahová meghívást kapok. Segítségemre van ebben Gizi nevű fehér automobilom, aki készségesen elszállít bárhová.

Így tehettem látogatást Debrecenben is. Talán láttátok is a Székely menyecske meg az ördög című előadást... Ha nem, még találkozhatunk, mert én fehér paripámmal mindig csak járom a világot, kutatom, s továbbadom régi kor embereinek kincses történeteit."