Akadémisták

Moholy-Nagy László szerint "minden ember tehetséges", Petőfi Sándor pedig úgy fogalmazott, hogy "… a világon semmiféle tehetség el nem vesz. Nem olyan bolond a természet, hogy hiába teremtsen erőket. Amit teremt, azért teremt, hogy hasznát vegye."

"Az emberi tehetség legfontosabb természeti kincsünknek tekinthető." Ez a megállapítás olvasható A zenei tehetség gyökerei című könyv fülszövegében, amelyet Czeizel Endre és Batta András szerkesztett. Ebben a könyvben található Mihály András (1917-1993) zeneszerző, karmester témánkhoz illő szellemes hasonlata: egy gép például azáltal tehetségesebb egy gyengébb gépnél, hogy erősebb az akkumulátora. Ugyanígy, a tehetséges ember is erősebb, mint a kevésbé tehetséges. Nagyobb a kapacitása, később fárad el, életformája olyan, hogy akkor pihen, ha alkot valamit. Edison (1847-1931) amerikai feltaláló szerint "a lángész egy százalék ihlet és kilencvenkilenc százalék verejték."

A tudósok létfontosságúnak tartják a tehetség korai felfedezését, gondozását, amely komoly felelősséget jelent a család és iskola számára. A világelsőséget ezen a téren minden bizonnyal Mozart családja tartja, de Georges Bizet (1838-1875) szüleinek a teljesítménye sem volt akármilyen. A kis Bizet feltűnően lelkesen figyelte anyja zongorajátékát és játékszereit is otthagyta, hogy beszökhessen apja énekóráira. A két oldalról is örökölt zenei hajlamaira korán felfigyeltek szülei és megkezdték zenei tanítását.

Bizet alig múlt tízesztendős, amikor a sikeres felvételi után a párizsi Conservatoire növendéke lett. A vizsga követelményei ugyanazok voltak, melyeket a tizennyolc évesektől kértek: hangközök felismerése, összhangzattani ismeretek, a zongorán hallott dallamok visszaéneklése és természetesen zongorázás. A kis Bizet Mozart-szonátákkal felvételizett. A zsűri egyik ámulatból a másikba esett a felvételi műsor meghallgatása során.

Bizet hat-nyolc évvel volt fiatalabb növendéktársainál, ennek ellenére tanárai gyakran állították példaként évfolyamtársai elé. Szolfézsból már az első félév végén osztályelső volt. Gyors haladását észrevéve tanárai azt javasolták, hogy már tizenegy évesen megkezdheti zeneszerzői tanulmányait. Charles Gounod leplezetlenül csodálta képességeit.

Bizet nemcsak tehetséges, hanem szorgalmas is volt. Attól kezdve, hogy átlépte a Conservatoire kapuját, csaknem teljesen eltartotta önmagát. Pénzkereső foglalkozásának alapja az volt, hogy nagy szakértelemmel írt át bonyolult zenekari partitúrákat zongorára, amelyeket a zeneműkiadók szívesen megvettek. Megrendelésre készített zongorakivonatot például Gounod D-dúr szimfóniájából. Ez annyira serkentően hatott rá, hogy tizennyolc évesen ő is komponált egy szimfóniát, amely nem maradt el Schubert és Mendelssohn kamaszkori műveitől. Tizenkilenc éves, amikor megzenésíti Halévy A csodadoktor című komédiáját, amelynek sikere Bizet előtt megnyitotta Rossini szalonját, ahol többek között megismerkedett Liszttel és Verdivel is.

A budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és a Művészetek Palotája 2006 tavaszán együttműködési megállapodást kötött, hogy a tanintézet hallgatói a Müpa Előcsarnokában és Üvegtermében heti rendszerességgel koncertezhetnek. A Zeneakadémia és a zenepalota együttműködése nem is találhatott volna megfelelőbb terepet: a szereplési lehetőséghez jutott növendékek a Müpában tapasztalatot szerezhetnek, így éles helyzetben tehetik próbára tudásukat. Egy profi művésznek nem csupán a hangszerrel, hanem a közönséggel is meg kell tanulnia bánni: ki kell alakítania és meg kell ragadia a hallgatósággal a kapcsolatot, észre kell vennie és tudni kell kezelnie a közönség tetszését és nemtetszését egyaránt. És a pillanat varázsa mellett a zeneszerző szelleme is jelen kell, hogy legyen: Végh Sándor, a világhírű hegedűművész, kvartett-primárius és kamarazene-professzor gyakran emlegetette azt a bizonyos "hatodik érzéket", amely a művészt összekapcsolja a komponistával; "ez misztikus sugallat, ami a mai, mechanikus, komputerizált világunktól meglehetősen távol esik."

Aligha vitatható, hogy a legnagyobb művészek koncertjein a szólista és a zeneszerző egyenrangú társak. Nem is lehet másként, hiszen szükségük van egymásra, egyikük sem létezhetne a másik nélkül. Érdekes érzés az ifjú zeneakadémistákat látni-hallgatni a Müpában: a múlt zeneszerzőinek hangjai szólalnak meg a holnap művészeinek előadásában - a jelen és a jövő falai között.