Philipp György: „Aki művészettel foglalkozik, kicsit minden ágához ért és kell is értsen”

Philipp György egyszemélyben kórusénekes, karmester, társulatalapító, operarendező, aki minden erejével kreatív, zeneileg messzemenőleg igényes,de mégis fogyasztható és ízig-vérig mai zenei előadások létrehozásán dolgozik. Legújabb produkciójukat január 29-30-án mutatják be.

- Hihetetlenül régen, jó húsz évvel ezelőtt a Budapesti Énekes Iskola fiúszoprán-szólistájaként kezdted a „szakmát". Fel sem merült benned, hogy ne zenei pályára menjél?

- Már az óvodában együttest alapítottam barátaimmal, és Halász Jutka dalokat adtunk elő az óvónéniknek. Ennek egyenes következménye lett a zeneiskola, majd az Énekes Iskola. Volt egy olyan periódus, amikor lett volna lehetőségem a képzőművészet felé kanyarodni, de végül is nem ez számít: aki művészettel foglalkozik, kicsit minden ágához ért és kell is értsen.

-  Egyik nagy álmom egy olyan együttes, amibe összeszedhetem azokat a fenegyerekeket, akik nem csak a jobbra vágynak, hanem annak a megvalósításához erőfeszítéseket is készek tenni, akiknek ugyanúgy ügye az, hogy az országban létezzen professzionális színvonalú kórus, vagy énekegyüttes, nevezzük akárhogy. Az áldozatok, amiket ehhez hozniuk kell, és nekem is, nagyon nagyok lesznek, ha ez egyszer megvalósul.

- Miért, nincs ilyen ma Magyarországon? Milyen áldozatoktól lesz szerinted professzionális egy kórus?

Az ok történelmi. Amikor Kodály elkezdte énekeltetni az országot, nem gondolta, hogy valaha az ő kifejezetten népnevelő eszmerendszere fogja kinevelni Magyarországon a profi kórusénekeseket és karnagyokat. Pedig ez történik. Nincsen utánpótlásra lehetőség sem karnagy, sem kórusénekes tekintetben. A másik sajnálatos ok pedig, hogy ennek más országokban van piaca, itthon nincsen.

- A Szent Efrém Férfikarral készítettetek két Liszt-lemezt, és többször felléptek a Liszt-év rendezvénysorozatában. Számodra mi a legérdekesebb Liszt óriási életművében?

- Unikum az egész világon, hogy ez az amúgy más műveiben végtelenül szenvedélyes ember a romantika korában megértette azt, hogy a jó egyházi zene nem romantikus, hanem szertartásos. És meg is tudta írni ezt a lehetetlenséget. Liszt egyházi művei minden ízükben érzékeny világot képesek teremteni akár liturgikus keretek között is. És ez nagyon nagy dolog, erre a világirodalomban csak kevés szerző képes.

- Énekes elfoglaltságaidból azt gondolhatnánk, karvezetést végeztél, pedig nem. Hogyan érvényesül egy hozzád hasonló friss diplomás karmester? Egyáltalán lehet karmesterverseny-mentes időszakokban a nem éppen üres magyar porondon dirigensi munkához jutni?

- A karmesterverseny, ha lenne, akkor sem volna az én műfajom. Én nem versenyzek másokkal az életemben sem. Inkább saját tudásom és kreativitásom építésével, jó zenészpartnerekkel szeretnék létezni, épülni és a céljaimat megvalósítani. A vezénylési lehetőségeket persze örömmel veszem, de nem dől erre sem a mérleg, ugyanúgy örülök azoknak is, mintha énekelni, vagy operát rendezni kell.

- Apropó operarendezés: idén ősztől alkalmazott zeneszerzés szak is indul a Zeneakadémián, ahol többek között filmzene és színpadizene-szerzést oktatnak majd. Ha lett volna a te idődben, elvégzed?

-  Nem hiszem.  Mikor egy hasonlóan taníthatatlan szakmát igyekeztem elsajátítani a Zeneakadémián, még egyáltalán nem érdekelt a színház, vagy az opera. Ezek a furcsa területek csak gyakorlatban elsajátíthatók, és bár én a színházhoz az ún. alternatív műfajon keresztül kerültem közel, annyi számomra is világos, hogy egy ilyen alkalmazott dologhoz nem elég „csak" zeneszerzőnek lenni. Ezért hívatom magam ilyen produkciókban inkább zenei szerkesztőnek, az helytállóbb, még ha néha komponálni, vagy hangszerelni kell is.

- Ebből az alternatív színházi világból való a vonzódásod az opera műfajához, amit ráadásul nem csak vezényelsz és közreműködsz benne, hanem olykor rendezel is?

- Egyik részről igen. A másik része társulatépítés. Kreatív együtt gondolkodás inkább, mint egy darab megrendezése. Első produkciónk, a Varázsfuvola tanulsága volt nekem, hogy nem lehetek az egyik főszereplő, ha rendeznem is kell. Azóta igyekszem kívülről szemlélni, amikor tehetem, vagy csak kis szerepet vállalni a színpadon. De számomra az opera egy olyan egyedülálló műfaj, ami minden pillanatában adja magát s mivel zenész vagyok, ösztönösen nem rendezek semmit a zene ellen. És igen, igyekszem egyszerre karmester és rendező lenni. Valószínűleg nem viselnék el egy másik embert, nem lennék vele megelégedve. Ezt a nagyok is így csinálják. Pont a Varázsfuvola kapcsán kerültem kapcsolatba Fischer Ivánnal, és dolgoztam asszisztenseként a Don Giovanniban, amit ő rendezett és vezényelt. Egy kicsit az az érzésem ezzel a kettősséggel kapcsolatban, hogy a jó zenei gondolatok és előadásmód, akármilyen is a rendezés, elviszik a hátukon a produkciót. 

-  Mesélj saját társulatodról, az á la cARTe-ról: hogyan, és miért alapítottad meg?

- Az á la cARTe elnevezés a több műfajban tevékenykedésre utal, s azoknak a fenegyerekeknek a gyűjtőneve, akikről már bezséltünk. Remélem, egyszer kinövi magát valami olyan dologgá, aminek lesz és lehet itthon is piaca. Ez hosszú távú tervem és remélem, egyszer ezek az egyenlőre szerteágazó szálak összeérnek majd és maradandót, vagy csodálnivalót alkotnak.

- Legutóbbi produkciótok, A rászedett kádi olyan divatos szavakkal írható le, mint „posztmodern", „eklektikus", „újra/átírás" stb., amik a magyar kortárs irodalomban, színházban, vagy a képzőművészetekben elfogadott tendenciákat jelölnek. Zenei közízlésünk azonban mintha konzervatívabb volna. Honnan az inspiráció, és milyen a szakmai visszhang?

- A Varnus Xavér által „zenei középszer"-nek nevezett réteg maradjon csak konzervatív, inkább, minthogy helyettünk színpadra lépjen. Egy ilyen réteg nyilván nem szeretné az előadásaimat, szerencsére nem is nagyon van dolgom velük, eddig legalábbis elkerültek. Akiknek adok a véleményére, azok kivétel nélkül szerették ezeket az előadásokat, a számomra is egyértelmű fogyatékosságaik ellenére. S ez talán annak is köszönhető, nem csak rendezői oldalról látom az előadásaimat, hanem szerzői és előadói nézőpontból is kicsit. Ez megenged egy kis nagyképűséget azokkal a túl alázatosakkal szemben, akiknek nem adatott meg ez a látásmód.

 - Néhány nap múlva mutatjátok be a szintén alternatív Avatar Dido és Aeneast. Mire készüljön a gyanútlan érdeklődő?

- Nem szeretném, ha ezek az előadások a rossz értelemben vett alternatívságot képviselnék, jó lenne, ha ez volna a hagyományos egy idő után, hogy az alkotók gondolkodnak a darabon, mit lehet belőle létrehozni úgy, hogy még egy VIII. kerületi általános iskola gyerekei is élvezzék. Persze az alternatív (más születésű) szónak van egy hazánkban őshonos jelentése is, mégpedig, hogy nonprofit a vállalkozás. Már kezdjük megszokni. Egy olyan színházra számítson a gyanútlan érdeklődő, ami mozi, reality show és karaoke opera egyben. Egy olyan előadásra, amiben gyerekek játszanak, és énekelnek a kórusban, konzis zenész barátaim játszanak a zenekarban, s felnőtt énekesek éneklik a fő szerepeket. Csak úgy, mint a darab ősbemutatóján. Csak akkoriban senkit nem kellett meggyőzni arról, hogy ez jó. Most kell, és mi mindent megteszünk.