Tóth Endre
Edu-Art
2 HozzászólásÁprilis 3-án az Európai Unió Ifjúsági Zenekarának hangversenyével ért véget az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál. Ha az emberek nem is lógtak a csilláron (vagy a hangvetőn), mindenesetre nagy érdeklődésre tartott számot a Művészetek Palotájában megtartott koncert.
A European Union Youth Orchestra (EUYO) ötlete 1976-ban pattant ki a dél-afrikai-brit származású, fiatal művészeket támogató Lionel Bryer és felesége, Joy agyából azzal a céllal, hogy egy olyan együttes jöjjön létre, amely összefogja az Európai Unió tagállamainak legtehetségesebb fiatal muzsikusait a békéért és a társadalmi egyetértésért munkálkodó ideális európai közösség modelljének megteremtése érdekében. A zenekar alapító zeneigazgatója Claudio Abbado volt, tőle a stafétabotot - illetve a karmesteri pálcát - később Sir Bernard Haitink, majd 2000-ben Vladimir Ashkenazy vette át. A világ számos országában koncerteztek már, több nemzetközileg elismert karmesterrel és szólistával dolgoztak együtt és jó néhány díjat is magukénak tudhatnak.
Mindezt a rövid történeti bevezetőt csak azért tartottuk fontosnak, hogy érezzük, milyen rangos, világszínvonalat képviselő együttes látogatott el hozzánk Budapestre a német karmester, Claus Peter Flor irányításával, aki egyébként jelenleg a Malajziai Filharmonikusok zeneigazgatója, több neves zenekar vendégkarmestere. S e bevezetőt még azért is, hogy azok a kedves koncertlátogató-olvasók is érezzék a dolog súlyát, akik nem nagyon hisznek a bizonyos szempontból ad hoc-nak mondható, különböző háttérrel rendelkező ifjú muzsikusokat egybegyűjtő, néhány próba után koncertező zenekarok minőségi munkájában. Megjegyzem, egy kicsit én is ebbe a szkeptikus kategóriába tartozom.
A tulajdonképpen több szempontból is ünnepi eseményt egy igazán kedves gesztussal, a magyar Himnusz megszólaltatásával kezdték a fiatalok. Nagy meglepetésemre azonban - néhány ember kivételével - „nem lépett be" a kórus, a jobbára magyar vendégekből álló közönség nem zengte saját nemzeti énekét, ami itt, Kodály országában különösen szégyenletes. Amikor ezután megszólalt Beethoven Örömódája - az Európai Unió Himnusza -, gondoltam, talán mégis a közönség összetétele nemzetközi és ezt majd harsogják, de tévednem kellett. Pedig a dirigens is igen heves mozdulatokat intézett a tisztelt nagyérdemű irányába, sajna eredménytelenül. De ne többet az énekórák hatásáról és a közönség kritizálásáról.
A műsor gerincét Wagner-operák híres zenekari részletei alkották, amelyek Liszt Les Préludes című szimfonikus költeményét fogták közre. Már-már wagneriánusnak tartom magam, valahogy az ilyen hangversenyek alkalmával, de az ilyen hangfelvételeknél is elgondolkozom, hogy vajon van-e értelme az effajta „best of"-szerű válogatásoknak. Általában oda lyukadok ki, hogy bár valamilyen szinten érvényüket vesztik a kiragadott részletek, viszont tény, hogy egy szélesebb publikum eléréséhez minden bizonnyal szükség van a slágerekre is. Kérdés, vajon Wagner a legmegfelelőbb szerző ebből a szempontból? Mindenesetre kevés laikus van, aki ne lelkesülne fel a Tannhäuser-nyitányon vagy a Walkürök lovaglásán, de valljuk be őszintén, a könnyen emészthető kategóriába más már nem nagyon fér bele.
A műsort kezdő Rienzi-nyitányban megfogott az együttes finom, puha tónusa, a telt, homogén hangzású vonósok különösen érzékenyen és kifejezően játszottak. Főképp a fúvósoknál - elsősorban a trombitánál - lehetett intonációs zavarokat megfigyelni, ami némiképp rontotta az összhatást. Ami zavart az elején, de néha a későbbiek folyamán is, az a karmester balettművészete: vezénylésében sokat adott a külsőségekre, rengeteg felesleges mozdulattal.
A walkür egyik legismertebb része következett a Rienzi után: Wotan búcsúja és a Tűzvarázs. Itt már kezdett körvonalazódni egy erős mélyrezes szekció képe, de összességében tekintve az interpretációra, nem igazán állt össze a zene teljes egésszé. Szétesett, túlságosan tagoltra sikerült az előadás, amelynek az lehetett leginkább az oka, hogy a tempóváltásokat sajnálatos módon nehezen követte a zenekar, a vége kicsit lassú lett, hiányzott belőle a lendület. Ez Liszt Les Préludes-jénél is hallható volt, de itt már a darab elején meglepett a pontatlanság: a pizzicatók az együttes képtelen volt egyszerre játszani. Itt is zavart egy kicsit a trombita, továbbá a magas fúvósállások intonációja, de zeneileg jobban összeállt, mint az előző Wagner-highlight.
A szünet után a Tannhäuser-nyitány himnikussága magával ragadott, de sajnos itt is előfordultak intonációs kellemetlenségek, ráadásul a hegedűsök időnként össze-vissza játszottak, szinte clustereket előidézve. Az istenek alkonyából következett ezután Siegfried rajnai útja és a Gyászinduló, ahol a vonósok és a rézfúvósok versenyében a rezesek kerekedtek felül, holott a dallamot inkább az előbbiek vitték volna. Megjegyzem, a kürtszóló egészen karakteres volt, viszonylag kevés gikszerrel.
A nagy durranás a hangverseny végére maradt: mintha kicserélték volna a zenekart, rég hallottam már ilyen jó Walkürök lovaglását, precíz játék, színgazdagság és lendület jellemezte az együttes játékát. A lelkes közönség ráadást is kapott, a Rajna kincse fináléját, amikor az Istenek bevonulnak a Walhallába. A közönséget székbe döngölő timpani-szóló után a már jól bevált, szépen kivitelezett himnikus hangvétel zárta a koncertet, s egyben az idei Budapesti Tavaszi Fesztivált.
Elküldöm
Lehet, hogy "félre kéne már tenni ezt a Kodály országa maszlagot", és az is lehetséges, hogy egy ekkora tehetségeket felnevelő országban nem fordítanak elég figyelmet a zeneoktatásra, de ennek a Himnusz énekléséhez semmi köze nincs. Mindenkinek belső indíttatásának kéne lennie az első számú nemzeti énekünk "dalolása"- nem énekóra függő. Szomorú, hogy egyre kevesebben érzik fontosnak, és hogy kezd elterjedni az a felfogás, hogy érezze magát az rosszul, aki véletlenül kötelességének érzi kifejezni (legalább a Himnusz éneklésével) a nemzethez való tartozását!
Az pedig, hogy a belga kultuszminiszter nem tudja a belga himnuszt, nem az egész nemzetet minősíti- bár igencsak elszomorító-, mindenkinek a maga szégyene az effajta tudatlanság.
Tény, hogy a zenekartól várható lett volna színvonalasabb előadás, a koncertet mégsem nevezném "üresnek". Voltak szép pillanatok, bár igencsak zavaró volt mind a pontatlanság, mind pedig az intonációs problémák sorozata.
Lehetséges, hogy az összegyűlt közönség nagy része csak azért volt ott, hogy megmutassa ország-világnak milyen befolyásos társadalmi körökben mozog, erről nem tudok nyilatkozni...
Mindenesetre egy kritikaírónak az a feladata, hogy az általa bírált eseményről átfogó képet adjon azoknak akik ott voltak, s mindazok számára is, akik nem tudtak részt venni az adott rendezvényen. Persze a véleménynyilvánítás szubjektív, nem fog mindenkinek tetszeni a beszámoló, ez el sem várható. Mindenesetre át kell gondolni: az, hogy valaki leírja a véleményét, plusz több oldalról megvizsgál egy kérdést valóban üres eredményt hozna?
A cikk leghosszabb bekezdése foglalkozott azzal a badarsággal, hogy Kodály országában a közönség nem "lépett be" a Himnusz éneklésével. Félre kéne már tenni ez a Kodály országa maszlagot. Kodály országában heti 1 énekóra van, zeneirodalmat csak szakirányú középiskolában tanítanak, a zeneiskolákat a kormányok pártszínektől függetlenül sanyargatják, ésatöbbi. Európa országaiban általánosan nem szokás "belépni" a himnuszukra. A belga kultuszminisztert megkérte egy újságíró, hogy énekelje el a belga himnuszt és rákezdett a Marseilles-re.
Sajnos a cikkből nem derült ki a karmester kínos középszerűsége, a széteső tempók, a zenekari összezuhanások sokasága, amiket Claus Peter Flor elképesztő nagyképűséggel kezelt. S főleg nem derült ki, hogy mindez mennyire méltatlan volt a Tavaszi Fesztivál eseményéhez és Zimányi Zsófia búcsújához.
Az előadás éppen olyan üres volt, mint a reprezentálásra és a koncert utáni fogdosásra összegyűlt nagyszámú közönség - és ez a koncertbeszámoló.