William Basie néven 1904. augusztus 21-én született a New Jersey állambeli Red Bankben. Első zongoraleckéit édesanyjától kapta. Fiatalon egy utazó revüben járta az államokat, majd Kansas Citybe érkezve úgy érezte, otthonra lelt. 1928-ban csatlakozott a Walter Page's Blues Devilshez, s ezzel megkezdődött 20 évig tartó együttműködése a bőgőssel. A Blues Devils feloszlása után 1935-ben Bennie Motennel kezdett dolgozni, akivel a Reno Klub ünnepelt muzsikusává vált, köszönhetően elsősorban utánozhatatlan swing feelingjének. John Hammond impresszárió felismerte, milyen nagy lehetőségek rejlenek a rádióadásokban, a rádiónak köszönhetően tovább nőtt Basie népszerűsége.
1937 januárjában a kibővített Basie-zenekar elkészítette első lemezfelvételét a Decca cégnél. Ekkor alakult ki a klasszikussá vált felállás Freddie Green gitárossal, Walter Page bőgőssel és Jo Jones dobossal, valamint Lester Young tenorszaxofonossal és Buck Clayton trombitással. Basie zongorázása látszólag egyszerű volt, de stílusa nagy hatást gyakorolt a bebop későbbi jelentős képviselőire, köztük Thelonious Monkra. Egy évvel később Basie elkészítette Jumpin' At The Woodside című szerzeménye mérföldkőnek számító felvételét, melyenYoung és Clayton mellett Earl Warren altszaxofonos és Herschel Evans klarinétos játszotta a szólókat. Ez a felvétel akár a swing stílus definíciójának is tekinthető. 1938-ban és 39-ben a CBS rádiótársaság a New York-i Famous Doorban rögzített Basie-felvételeket sugározta, ezekből történelmi jelentőségű hangfelvételek készültek.
1939-ben Basie a Deccától a Columbiához szerződött, ez az együttműködés 1946-ig tartott. Olyan nagyszerű rezesek és fafúvósok kaptak helyet a zenekarban, mint a tenoros Don Byas, Buddy Tate, Lucky Thompson, Illinois Jacquet és Paul Gonsalves, a trombitás Al Killian és Joe Newman, valamint a pozanos Vic Dickerson és J. J. Johnson. Az énekszólamban Jimmy Rushing a bluesos, Helen Humes a populáris stílust képviselte. Basie az ötvenes évek elején együttesét héttagúra csökkentette, de mellette big bandjét 1984-ig, haláláig fenntartotta. Európában először 1954-ben turnézott. 1957-ben a New York-i Waldorf Astoria hotelben ők voltak az elsők, akik színes bőrűként felléptek.
1960-ban Jimmy Rushing elhagyta a zenekart, mely így népszerű frontemberét vesztette el, de sikereik – egyebek közt Európában és Japánban – megmaradtak. Basie televíziós showkban és filmekben lépett fel, az amerikai szórakoztatóipar a keblére ölelte. Basie számára készített hangszerelései lettek azok a munkái, melyek Quincy Jonest elindították pályáján, és szakmai elismerést szereztek számára. A 60-as években Basie az éppen populáris számokat játszotta big bandjével, így próbált lépést tartani a rockzene előretörésével, mely a jazzt jó időre háttérbe szorította. Jones készítette a Hits Of The 50's And 60's hangszerelését is. 1969-ben Basie-t elhagyta régi zenésztársainak többsége, ebben az időben Eddie "Lockjaw" Davis tenorszaxofonos volt legjelentősebb szólistája. 1979-ben egy nem hagyományos albumot adott ki Afrique címmel, melyet Oliver Nelson hangszerelt Albert Ayler, Pharoah Sanders és más avantgarde zenészek kompozícióira.
1975-ben a Pablo labelhez szerződött, melynek Norman Granz, a Jazz At The Philharmonic koncertsorozat eszmei atyja volt a tulajdonosa. 1984-ben bekövetkezett haláláig itt adott ki felvételeket, melyek Basie késői virágzását jelentették. Zongoraművészete a modern jazz muzsikusaira alapvető hatással voltak, s bizonyítékul szolgált rá, hogy a ritmus és a jó swinges érzet fontosabb a virtuozitásnál.
