Az első ismert trubadúr (más nevén Guillaume d’ Aquitaine, Guilhelm de Peitieus), 1071 és 1127 között élt. Aquitánia IX. hercege, egyben Poitiers VII. grófja roppant hatalommal és földbirtokkal rendelkező nagyúr volt. Számos gáláns – és nem gáláns – kalandban volt része, melyek miatt az egyház többször kitagadta, és kiváló kardforgató lovagként részt vett az első keresztes háborúban is – bár bizonyos feljegyzések szerint nem túl dicsőségesen.
Életművében a feltehetőleg korábbi keletkezésű versei érzéki képekkel és vaskos célzásokkal tűzdeltek (amor de cavalier), későbbi költeményei tiszta, kifinomult szerelmi érzésekről vallanak (cortezia, fin’ amor). Számos kutató szerint nem az első trubadúr volt, ezt mutatja érett fin’ amor felfogása és az okszitán költői nyelv fogalmi és képi eszközeinek biztos használata. Ám elévülhetetlen érdeme, hogy elsőként ültette át a költészetbe a lovagi-udvari érzelmeket és morális szokásokat. Elsőként fogalmazta meg a szerelem magasabb rendű felfogását, mely a XI-XII. század fordulóján vált társadalmilag elfogadottá.
Tizenegy (tizenkettő?) költeménye, cansója maradt ránk, változatos témákban, szerkezetben és verselésben. Szerzőjük megjelölése: lo coms Peiteurs. Dallamait töredékesen ismerjük, a ’Pos de chantar m’es pres talens’ c. canso első egy-másfél sora ismert, egy tizennegyedik századi Szent Ágnesről szóló liturgikus drámában élte túl az évszázadokat. Más források szerint zenéje egyáltalán nem maradt fönn.
Aquitániai Vilmos unokája, a művészetkedvelő Aquitániai Eleonóra, II. Henrik angol király felesége pezsgő udvari életet hozott létre maga körül, francia trubadúrokat és trouvere-ket (a trubadúr észak-francia megfelelője) hívott angliai udvarába. Így közvetett módon hozzájárult a középkori angol zene fejlődéséhez is. Gyermekei mind jártasak voltak a zenében és a költészetben. Legnevesebb közülük Oroszlánszívű Richárd, akinek két költeménye maradt fenn, a ’Ja nus hons pris ne dira sa raison’ és a ’Dalfin je’us voill deresnier’, mindkettő dallammal.
