1810. november 7-én született Gyulán. Nagyapja és édesapja tanította zongorázni valamint a zeneelmélet alapjaira. A középiskolát Pozsonyban végzte, zenei tanulmányait Klein Henrik irányította. 1827 táján Kolozsvárott működött mint zongoratanár. Pesten 1834-ben tűnt fel zongorajátékával; ő mutatta be Frédéric Chopin e-moll zongoraversenyét és Ludwig van Beethoven Kreutzer-szonátáját L. Jansa hegedűművésszel, majd a következő évben ugyanitt színházi karmester lett. Az 1837-ben megnyílt Magyar Színház zenei vezetőjeként rendkívül sokat tett operai- és hangversenyéletünk fejlődéséért. Első operáját (Bátori Mária) 1840-ben mutatta be; az előadás után kapta meg a színház a Nemzeti Színház nevet. Ezt követte 1844-ben a Hunyadi László című opera. Ugyanebben az évben Bartay András igazgató himnuszpályázatot írt ki, melynek győztese Erkel lett; azóta is az ő Kölcsey Ferenc Himnusz-megzenésítése hazánk himnusza. 1853-ban az ő vezetésével alakult meg a Filharmóniai Társaság, amelynek több mint hatvan hangversenyét vezényelte, és számos alkalommal mint zongoraművész is közreműködött. (Utoljára 1890-ben lépett pódiumra.) Népszínművekhez írt kísérőzenéi mellett - a szabadságharc leverését követő esztendők kényszerű hallgatása után - tovább folytatta operaszerzői munkásságát, amelynek kiemelkedő momentuma a Bánk bán (1861). Az 1875-ben alapított budapesti Zeneakadémia igazgatója és zongoratanára volt. Mint a magyar zenei élet sokoldalúan megbecsült „nagy öregje" hunyt el Budapesten 1893. június 15-én, nyolcvanhárom éves korában.
A magyar nemzeti opera megteremtésével Erkel széles körű sikert és népszerűséget vívott ki magának (a Hunyadi Lászlót Bécsben és Bukarestben is bemutatták), a Bánk bán c. operával pedig tovább mélyítette kapcsolatát a közönséggel, amelynek hazafias érzelmeit a mű időszerű politikai mondanivalója egyértelműen meggyőzően fejezte ki. Ezekben a korai operákban a német és olasz romantikus opera formai megoldását és technikai eszközeit alkalmazta. További fejlődése során fokozatosan áttért a zárt számok koncepciójáról a végigkomponált jelenetek szerkesztésére, ez azonban a közönségnél nem talált kellően pozitív visszhangra. Ugyanakkor az európai operai köznyelv helyett egyre inkább élt magyaros fordulatokkal, verbunkos-stílusú hangszereléssel, bokázó ritmusokkal (Sarolta, 1862; Dózsa György, 1867; Névtelen hősök, 1880). Brankovics György című operájában (1874) a balkáni népek dallamfordulatait is idézi. Utolsó operáját (István király, 1885) az újonnan megnyílt budapesti Operaház felavatására szánta, a bemutatóra azonban csak egy évvel az esemény után került sor.
