A Grenoble-környéki La Côte-Saint-André-ban született 1803. december 11-én. Apja orvos volt, aki fiát is erre a pályára nevelte, és érettségi után, 1821-ben Párizsba küldte az egyetemre. Berlioz azonban inkább a zenéhez vonzódott, így Le Sueur tanítványává szegődött. Miután a Conservatoire-on több ízben pályázott sikertelenül a Római díjra, 1828-ban megrendezte első nyilvános szerzői estjét. 1830-ban, a Fantasztikus szimfónia befejezése után, Sardanapal utolsó éjszakája c. kantátájával végre elnyerte a Római díjat, Rómában azonban nem találta helyét, és félbeszakítva az ösztöndíj feltételéül szabott ott-tartózkodást, visszatért Párizsba. 1833-tól mint zeneíró és kritikus működött, és feleségül vette régi szerelmét, Harriet Smithsont. A házasság azonban nem sikerült, és Berlioz a 40-es évek elején Brüsszelbe, majd németországi hangversenykörútra menekült az otthoni gondok elől. Később újabb hangversenykörutat tett Közép-Európában, amelynek során 1846 februárjában Pesten két nagysikerű hangversenyt is adott. Párizsi ügyei csak 1852-ben rendeződtek valamennyire, ekkor nevezték ki a Conservatoire könyvtárosának. Családi körülményei azonban mindvégig rendezetlenek maradtak. Első felesége halála után újból megnősült, de másodszor is özvegy lett, majd 1867-ben egyetlen fia is meghalt. 1869. március 8-án Párizsban ért véget Berlioz mozgalmas, diszharmonikus, szomorú élete.
A művészetét alakító hatások egyik legfontosabbika a júliusi forradalom: leíró jellegű zenéjének bizarr látomásait a forradalom pátosza ihlette. Berlioz magas fokra fejlesztette a programzene művészetét, elevenné, meggyőzővé tette rendkívüli hangszín-érzékével, zseniális hangszerelő képességével azt a műfajt, amelyet mesterétől, Le Sueurtől tanult. Ugyanakkor azonban — a bőség zavarában — nem válogatta meg kényes ízléssel a rendelkezésére álló zenei anyagot, és így legtöbb művében a zseniális és a triviális szinte átmenet nélkül váltakozik.
