A nyugat-magyarországi Doborjánban (Raiding) született 1811. október 22-én. Apja, Liszt Ádám, az Esterházy-uradalom gazdatisztje korán felismerte a gyermek kivételes zenei tehetségét, és minden lehetőséget megragadott kibontakoztatására. Liszt kilenc éves korában már nyilvánosság előtt zongorázott Sopronban és Pozsonyban, majd hamarosan műpártolók vállalták külföldi taníttatását. 1822-ben Bécsben mutatkozott be, ahol Beethoven is felfigyelt rá. Bécsben Czernytől és Salieritől tanult. Itt jelent meg nyomtatásban első műve, variációi ugyanarra a Diabelli-témára, amelyekre Beethoven híres zongoraművét írta. A következő évben Párizsban a Conservatoire-ra kérte felvételét, ezt azonban, külföldi lévén, a Cherubini igazgatása alatt működő nagyhírű intézményben megtagadták tőle. Zeneelméletet, ellenpontot magánúton tanult Paer és Reicha vezetésével, közben hangversenykörútra indult. Londoni bemutatkozását számos újabb meghívás követte Franciaországba, Svájcba, és ismét Angliába. Műsorán többnyire a népszerű operákra írt ábrándok, csillogó parafrázisok szerepeltek. Közben apja elhunyt, és a tizenhat éves Lisztnek egyedül kellett gondoskodnia magáról és édesanyjáról. 1827-ben egy időre Párizsban telepedett le, ahol, mint a társasági élet ünnepelt hőse, megismerkedett a szellemi élet kiválóságaival és ugyanakkor a forradalom tanaival is. Chopintől a zongorajáték árnyalatait tanulta el, Berlioztól a zenekari nyelvet és a programzene új vívmányait. Paganini hegedűtechnikájának bravúros eszközeit a maga zongorajátékában hasznosította. 1835-39 között romantikus szerelmével, Marie D’Agoult grófnéval Svájcot és Olaszországot járta be: ezeknek a festői benyomásoknak emlékét őrzi Vándorévek című zongoraciklusa. A harmincas évek végén ismét hangversenykörutakra indult, bejárta egész Európát, Portugáliától Oroszországig. Az 1838-as pesti árvízkatasztrófa károsultjainak megsegítésére felajánlotta Bécsben rendezett hangversenyeinek jövedelmét. Ugyanilyen bőkezűen járult hozzá néhány évvel később a bonni Beethoven-emlékmű létrehozásához. Az oroszországi hangversenykörutak során megismerkedett a megújult orosz zene alkotóinak művészetével és az új szerelmet jelentő Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegnővel. A negyvenes évek elején Weimarban az udvari színház karmestere lett. Mint tevékeny és az újért lelkesedő, vezető posztot betöltő muzsikusnak, nemegyszer nyílt alkalma az ígéretes tehetségek felkarolására, ösztönző pártfogására. Bemutatta többek között Wagner három korai operáját (Lohengrin, Tannhäuser, Bolygó hollandi) és Berlioz Benvenuto Cellini-jét. Közben Európa minden részéből zarándokoltak hozzá a zongoraművész-jelöltek, hogy tanítsa őket.
Liszt élete utolsó évtizedeit Weimar, Róma és Budapest között osztotta meg. 1875 márciusában Budapesten kinevezték a Zeneakadémia elnökévé. Készséggel segítette a magyar zenekultúra új központjának fejlődését, és szívesen vállalta, hogy az év néhány hónapjában itt tanítson.
Ő maga tulajdonképpen már a weimari letelepedés óta visszavonult a koncertezéstől, bár alkalmilag olykor még pódiumra lépett. Életcélját azonban végérvényesen a zeneszerzésben látta. A weimari évek alkotói termése jelentős mértékben eltér az egykori világjáró zongoravirtuóz műveinek stílusától. A tetszetős csillogás és ördöngös technika eltűnt ezekből a kompozíciókból, hogy helyet adjon az újat kereső – harmóniai szempontból egyre merészebb, formai szempontból egyre egyszerűbb, mondanivalóját tekintve egyre mélyebb – alkotásoknak. Az egy témára épült zongoraversenyek, a h-moll szonáta monumentális tömbje, a Haláltánc-változatok keserű hangja, a Faust-szimfónia drámai víziója egy-egy állomás e fejlődés útján. A kései zongoraművek: az utolsó Elfelejtett keringők, a végtelen magány ihletéből született vad és nyers Csárdások pedig egyre meredekebben ívelnek e muzsika kései örököse és folytatója, Bartók felé. Az a Liszt, aki 75 éves korában, 1886-ban Bayreuthban elhunyt, valóban közvetlen előde volt Bartóknak.
