Olasz operaszerző és költő. 1842. február 4-én látta meg a napvilágot Padovában, és 1918. június 10-én hunyt el Milánóban. Apja festő volt, anyja lengyel nemesi családból származott. Mikor még kisgyermek volt, édesapja elhagyta a családot. Zenei tehetségét látva anyja a milánói konzervatóriumba küldte tanulni, ahol Boito A. Mazzucato növendéke lett. Tanulóként elnyert egy zeneszerzői díjat, ezért két évet utazhatott. Bejárta Angliát, Németországot, Franciaországot és Lengyelországot. Beethoven és Wagner zenéje mély benyomást gyakorolt rá. Hosszabb időt töltött Párizsban, ebben az időszakban számos kantátát komponált. Wagner hatására szimfonikus jellegű, de olasz nyelvű operát szeretett volna meghonosítani. Egyetlen teljes operáját, a Mefistofele-t, melynek librettóját szintén ő írta, 1868-ban mutatták be a milánói Scala-ban. A premier több mint hat órán át tartott, s a darab megbukott. Egy évtizeddel később már sikerrel játszották Bolognában és német területeken is. Második színpadi műve, a Nerone befejezetlen maradt. A művet 1924-ben vitték ismét színre a Scalában, miután Toscanini kiegészítette azt. Boito librettistaként nagyobb sikereket ért el. Az ő nevéhez fűződik Verdi Otello és Falstaff c. operáinak, valamint Ponchielli La Giocondájának a szövegkönyve. Olasz nyelvre fordította Wagner Rienzi és Tristan c. operáinak librettóját. Költői anagrammatikus álneve Tobio Gorrio volt.
Részletes életrajza:
1842. február 24-én Padovában megszületik Enrico (utóbb Arrigo) Giuseppe Giovanni Boito. Apja Silvestro, bellunói születésű festő, aki európai utazásain portrémegbízásoknak tesz eleget. Anyja Józefa Radolinska lengyel grófnő. Silvestro Boito nem sokkal később elhagyja családját.
1850-ben bátyjával, Camillóval Enrico Velencébe költözik, ahol Pietro Selvatico d'Este herceg felügyelete alá kerül. Beiratkozik a Szépművészeti Akadémiára. Első zenei tanulmányok Giovanni Buzzolánál.
1853 őszén Milánóba költözik. Az ottani konzervatóriumban zongorázni, hegedülni tanul, valamint zeneszerzői tanulmányokat is folytat Alberto Mazzucatónál, a modern áramlatok iránti elkötelezettségéről ismert komponistánál.
1855-ben megismerkedik Franco Faccióval, a későbbi komponistával és dirigenssel, akivel hamarosan életre szóló barátságot köt.
1859. június 11-én meghal édesanyja. Enrico tanulmányait bátyja, Camillo finanszírozza, akinek tanszéke van a velencei Akadémián.
1860-62-ben készülnek első kompozíciói saját szövegekre: a La profezia (A jóslat) című „hazafias kantáta" és a Le sorelle d'Italia (Itália nővérei) című „misztérium"; mindkettő Faccióval folytatott zenei együttműködésben. Most először használja az „Arrigo Boito" nevet. Ösztöndíj segítségével a két barát Párizsba utazik, ahol látogatást tesznek Rossininál, és találkoznak Auberrel, Berliozzal, Gounod-val. Szentpétervárról való visszatértében (ahol A végzet hatalma ősbemutatóján vett részt) Giuseppe Verdi megbízza az ifjú Boitót, hogy írjon szöveget a londoni világkiállításra komponált művéhez: Nemzetek himnusza. Ekkor készülnek az első vázlatok a Mefistofeléhez és a Neronéhoz, valamint szövegkönyv Faccio Amletójához. Boito a lengyelországi Mytskibe utazik, hogy meglátogassa mostohanővérét, Teclát. Milánóba visszatérve barátságot köt a festő és költő Emilio Pragával.
1863 márciusában a Pragával közösen írott I madri galanti (A gáláns anyák) című vígjáték ősbemutatója Torinóban. Boito „Milánóban most már a Scapigliaturához tartozott: ahhoz a megkésett, itáliai Sturm und Drang-mozgalomhoz, amely szellemileg lázadt a sztereotípiák ellen" (H. Busch). Megírja All'arte italiana (Az olasz művészethez) című ódáját, mélyen megbántva Verdit, aki a tiszteletlen célzások címzettjének érzi magát; Verdi Boito iránti ellenszenve sok éven át megmarad.
1864-ben élénk irodalmi tevékenységet folytat. Pragával megalapítja a Figaro című hetilapot, amelyben Almaviva írói álnéven színi kritikákat publikál; cikkeket ír többek között a Gazzetta musicale di Milanónak is; megjelenteti első verseit, valamint Re Orso (Medve király) című bizarr költeményét; többekkel együtt megalapítja a Societá del Quartetto nevű hangversenytársaságot; sűrűn látogatja Maffei grófnő, Eugenia Litta (akibe bele is szeret) és Vittoria Cima szalonjait.
1866-ban Faccióval együtt csatlakozik Garibaldi egyik szabadcsapatához. Az év végére visszatér Párizsba.
1867-ben Lengyelországban dolgozik a Mefistofelén. Megírja L'alfiere nero (A fekete futó) és Il pugno chiuso (Az ökölbeszorított kéz) című novelláit.
1868. március 5-én tartják a Mefistofele ősbemutatóját a milánói Scalában a szerző vezénylete alatt. A mű teljes egészében megbukik.
1870-ben fölveszi a Tobia Gorrio írói álnevet, mely alatt több operalibrettót is ír, többek közt maga és Amilcare Ponchielli számára.
1871-ban Giulio Ricodi meggyőzi, hogy engedje át a Nerone szövegkönyvét Verdinek, aki azonban nem fogadja el azt.
1872-ben utánkölti olaszul Wagner Az apostolok szeretetlakomája és Weber A bűvös vadász című művének szövegét.
1874-ben megjelenik a Libro dei versi, amelyben fiatal- és érett kori költeményeit gyűjtötte össze Boito. A La Giocondán dolgozik Ponchielli számára (ezt a librettót az 1879-es végső változatig többször átdolgozza).
1875. október 4-én a bolognai Teatro Comunale sikerrel mutatja be a Mefistofele második változatát. A becsvágyó eredeti verzióhoz képest a mű alaposan átalakult és lerövidült.
1876-ban utánkölti olaszul Wagner Trisztán és Izolda, valamint Glinka Ruszlán és Ludmilla című művének szövegét; ír egy eredeti új librettót is, a Semirát, amely azonban soha nem kerül megzenésítésre.
1878-ban kezdődik az utóbb Puccini librettistájaként híressé váló Giuseppe Giacosához fűződő, szoros barátsága.
1879-ben Giulio Ricordi közvetítésével szövegváltozatot készít Verdi számára az Otellóhoz; évekig tartó jeges kapcsolatukban enyhülés következik be.
1881. március 24-én Verdi Simon Boccanegrája Boito új szövegváltozatával tér vissza a Milánói Scala színpadára. Május 25-én ugyanott a Mefistofele új változatának sikeres előadása. Ezután veszi kezdetét Verdivel közös munkájuk az Otellón, amely a következő években leköti Boito alkotói energiáit.
1882. március 18-án a bécsi Hofoper is bemutatja (németül) a Mephistophelest; Eduard Hanslick megsemmisítő kritikája. Április 25-én Radó Antal magyar fordításában, Erkel Sándor vezényletével kerül színre a budapesti Nemzeti Színházban a Mefistofeles (sic!).
1884-ben visszautasítja a nápolyi Collegio Musicale igazgatójává történő kinevezését.
1887-ben kezdődik Eleonora Duséhoz fűződő kapcsolata. Február 5-én az Otello diadalmas ősbemutatója Franco Faccio vezényletével a Milánói Scalában. Verdi ragaszkodik ahhoz, hogy a függöny előtt vele együtt Boito is megjelenjék.
1889-ben Boitóhoz intézett egyik levelében Verdi először említi A windsori víg nők, IV. Henrik és V. Henrik című Shakespeare-drámákon alapuló színpadi tervét: Falstaff.
1890-ben súlyosan beteg barátja, Faccio helyettesítésére elvállalja a parmai konzervatórium vezetését - azt a feladatot, amelyet két évvel korábban elutasított. Miután Faccio a következő évben meghal, Boito ismét visszaadja igazgatói megbízatását Parmában.
1893. február 9-én van a Falstaff ősbemutatója a Scalában: ez Verdivel való együttműködésének vég-, illetve szövegírói pályafutásának csúcspontja.
1897-ben véget ér Eleonora Duséval folytatott szerelmi kapcsolata (amely 1891 októbere és 1894 januárja között már megszakadt). 1898-ben életét Velleda Ferrettivel kapcsolja össze, aki Boito mellett marad egészen annak haláláig.
1901-ben, Verdi halála után nyomtatásba adja a Nerone librettóját, melyen negyven éven át dolgozott, ám amelynek megzenésítése messze van a befejezéstől.
1912-ben az Olasz Királyság szenátorává nevezik ki.
1914-ben meghal bátyja, Camillo.
1918. június 10-én angina pectoris következtében meghal Arrigo Boito. Végrendeletének végrehajtója, Luigi Albertini megbízza Arturo Toscaninit, hogy vegye gondjaiba a befejezetlen Neronét.
1924. május 1-én az Antonio Smareglia és Vincenzo Tommasini által befejezett Nerone ősbemutatója a Milánói Scalában. A karmester Arturo Toscanini; a címszereplő Aureliano Pertile.
