Levine, Michael

Tanulmányait az Ontario College of Arton kezdte, majd 1981-ben Londonban, a Central St Martin's College of Art and Design színházi tervezés szakán szerzett diplomát. Észak-Amerikában és Európában egyaránt dolgozik, díszleteket és jelmezeket tervez operaházi, színházi, film- és táncprodukciókhoz. 1984-ben a Glasgow-i Citizens Theatre állandó tervezője volt, terveket készített a Ványa bácsihoz (Tarragon Színház, 1985), a Tavasz ébredéséhez (CentreStage, 1986) és a Shaw Fesztivál öt produkciójához (1984-87). Operaprodukciók terveiben Levine gyakran a kórust is a színpad alkotóelemeként jelenítette meg, az Oidipusz királyban (Kanadai Operatársulat, 1998) például a kórus tagjaiból lettek az Ödipusz trónja alatt felhalmozott holttestek, a Rigolettóban (Holland Opera, 1996) pedig a kórus vált a hidraulikus színpadgépezet emberi ellenpontjává. A Mefistofelében (San Francisco, chicagói Lyric Opera, Genfi Opera, 1988) díszletterve a színpadtérről is túlterjeszkedett azzal, hogy tervező a nézőtér fölé is alakokat függesztett. A kékszakállú herceg vára és a Várakozás nemzetközi hírű kettős előadásán (Kanadai Operatársulat, 1993) a színpadot egy hatalmas fekete dobozként jelenítette meg. A Kékszakállúban az építészeti elemeket elsősorban a világítással definiálta, a Várakozásban pedig összekuszálva a perspektívát diaképeket vetített a színpadra és a színpad elé. A Mario és a varázslóban (Kanadai Operatársulat, 1992) a kórus az egész színházat bevonta a díszletbe, hogy felidézzék a fasizmus előtti Olaszország egyre militaristább társadalmát. A Nabuccóhoz (Párizsi Operaház - Bastille, 1995), Az árnyék nélküli asszony híres produkciójához (Bécsi Állami Operaház, 1998) és a díjnyertes Szentivánéji álomhoz (Le Festival d'Aix en Provence, Angol Opera, 1991) készült díszlet megvalósításához Levine fantasztikusan használta a modern technikát. A Jeruzsálemhez (1997) és Az árnyék nélküli asszonyhoz (Bécsi Staatsoper, 1998) készített terveit a kritikusok az előadói tér meghatározása miatt dicsérték. A Hoffmann meséihez, a Ruszalkához (2002) és a Les Boréades-hez (2003) a Párizsi Opera számára tervezett szcenikájában jelentősen újraértelmezte a jelmezek és a díszletek szerepét az operában. Az 1990-es évek végétõl Levine ismét színdarabokhoz készített terveket, a Lehetséges világokhoz (Theatre Passe Muraille, 1997), valamint a Soulpepper Színház számára a Platonovhoz (1999) és a Ványa bácsihoz (2001), bár más műfajokba is szívesen tesz kirándulást, például a Szeptemberi dalok: Kurt Weill zenéje (Rhombus, 1995), a Dancemakers Satie-projektje (2001) és A szerződés a Kanadai Nemzeti Balettel (2002).