Szentpétervár külvárosában, Oranienbaumban született 1882. június 17-én. Apja a szentpétervári operaház vezető basszistája volt, de fiát jogásznak szánta. Stravinsky kötelességszerűen végzett jogi tanulmányai mellett tanult zenét: előbb zongorát, majd zeneelméletet, végül Rimszkij-Korszakovnál hangszerelést. 1906-ban befejezte a jogi egyetemet és nyomban hátat is fordított ennek a tudománynak. Megírta I. szimfóniáját, valamint A faun és a pásztorlány című zenekari dalciklusát, Puskin költeményeire (1906-07.). Mindkét korai kompozícióját bemutatták Szentpéterváron. A következő évben írta a Tűzijátékot. Ekkor figyelt fel tehetségére Gyagilev, a nemrég alakult Orosz Balett vezetője, és kompozíciót kért tőle együttese számára. Ennek a megbízásnak eredményeképpen jött létre Stravinsky három fiatalkori remekműve (A tűzmadár – 1910, Petruska – 1911, Tavaszi áldozat – 1913). Az alig harminc esztendős zeneszerző meghódította a világot. 1914-ben Svájcban telepedett le, 1920-tól Franciaországban élt. Egyidejűleg karmesterként is megkezdte nemzetközi pályafutását, saját műveit is interpretálva. A második világháború kitörése után átköltözött az Egyesült Államokba. 1939-ben a Harvard Egyetemen tanított, majd Hollywoodban telepedett le. 1962-ben hatalmas sikerrel vendégszerepelt a Szovjetunióban. Nyolcvanadik születésnapját világszerte reprezentatív keretek között ünnepelték, számos művészi és társadalmi kitüntetéssel tisztelték meg. Stravinsky 1971. április 6-án New Yorkban halt meg.
Hosszú és termékeny életműve ellentmondásokban és meglepetésekben gazdag. Fiatalkori kompozícióiban – amelyekkel világhírét megalapozta – az orosz népi dallamok és táncok inspirálták, ezekből alakította ki karakterisztikus, szabad ritmikáját, szigorú dallamvonalait, politonalitását és a hangzás brutális újszerűségét. A későromantikától elfásult, az impresszionizmus mesterkéltségeibe belefáradt közönség erre az új hangra készségesen és elragadtatva reagált. A Stravinsky-művek körül támadt szenvedélyes polémia csak fokozta az érdeklődést e művek megismerése iránt. Sikere tetőpontján azonban a zeneszerző gyökeresen szakított az önmaga által teremtett hagyományokkal, a neo-primitivizmussal és annak orosz népi kapcsolataival. Elhatározta, hogy a továbbiakban távol tartja magát minden zenén kívüli asszociációtól, műveit nagyobb alkotói ökonómiával, kevesebb eszközzel, tisztább körvonalakkal formálja meg. Ennek a stílusváltásnak első eredménye A katona története (1918), ezt követi a Pulcinella (1919), majd a Szimfóniák fúvóshangszerekre (1920). Az ötletszerű ritmusképletek helyébe a barokk concertók egyenletes lüktetése, az idegborzoló hangtömegek helyébe a zenei szövet átlátszó rendezettsége, a gazdaságos hangszerelés került.
A szenzáció, a kritika megoszló véleménye és ennek következménye, az általános érdeklődés ezúttal sem maradt el. Stravinsky neoklasszikus korszakának kimagasló alkotásai (Zsoltárszimfónia, Oedipus Rex) diadallal állták meg egy viharos emberöltő próbáját, és ma már a „klasszikusok” között a helyük.
Neoklasszikus periódusának végén a The Rake's Progress című opera áll, 1951-ben. A továbbiak során a hetven éves Stravinsky ismét új utat keresett, és ezt a tizenkétfokúság praxisában találta meg, amely utoljára a szerializmushoz vezetett. Zenei testamentumaként e részben emocionális, részben logikai bravúrra alapozott műveit hagyta az utókorra a csaknem kilencvenéves mester.
