Prokofjev, Szergej

1891. április 27-én született Szoncovkában. Zenei tanulmányait rendkívül korán, anyja irányításával kezdte, majd Glier és Tanyejev növendékeként folytatta. Első zongoradarabjait ötéves korában írta, nyolcadik életévében pedig teljes operát komponált. 1903-ban került a szentpétervári konzervatóriumba, ahol Ljadov, Rimszkij-Korszakov és Cserepnyin voltak a mesterei, zongorára pedig Annette Jeszipova tanította. Nyilvánosság előtt első ízben 1908-ban szerepelt, maga mutatta be Ördögi látomások című zongoradarabját. 1914-ben általános feltűnést – és nem egyértelmű sikert keltett Szkíták című zenekari szvitjével. 1918-ban világ körüli útra indult: Szibérián, Japánon és Honolulun keresztül érkezett meg az Egyesült Államokba, ahol egy New York-i zongoraesten mutatkozott be. A chicagói operatársulat felkérésére írta a Három narancs szerelmese című operáját, amelyet 1921-ben mutattak be. E vendégszereplése alkalmával játszotta Chicagóban Harmadik zongoraversenyét is. A húszas évek elején Párizsba ment, ott tíz esztendőt töltött. Közben, 1927-ben látogatást tett a Szovjetunióban is, ahol világhírű zeneszerzőként széles körben ünnepelték. 1932-ben végleg hazatért szülőföldjére. A második világháború idején hazafias szellemű, lelkesítő kompozíciókat alkotott. VII. zongoraszonátájáért 1943-ban kitüntették, azonban 1948-ban több más zeneszerzőtársával együtt Prokofjevet is bírálat érte. Ennek következtetéseit levonva revideálta zeneszerzői módszereit, és megpróbált műveinek direkt politikai mondanivalójával, egyértelműen hagyományos stílusával beilleszkedni az ötvenes évek szellemébe. Megírta a Békeőrségen c. oratóriumot és Téli tábortűz c. szimfonikus szvitjét. 1951-ben ismét kitüntették. Utolsó jelentős kompozícióját, a Kővirág című táncjátékot halála után (1953. március 5. Moszkva) egy évvel, 1954-ben mutatták be Moszkvában. Prokofjev egyike azon kevés zeneszerzőknek, akiknek hasonlíthatatlan egyénisége már legkorábbi műveiben megmutatkozott, és akiknek stílusa a fejlődés során viszonylag alig ment át változáson. Ezt az egyéniséget Prokofjev zenéjében a fanyar és szellemes, mozgékony és rendkívül kifejező dallamosság, a hagyományos közhelyeket szempillantás alatt meghökkentő újdonságokkal váltogató harmóniavilág határozza meg. Zenéje első benyomásra a fintoros, szeszélyes irónia virtuóz megnyilatkozása, de ez a tulajdonsága korántsem kizárólagos: az őszinte és mély érzelmek, nagyszerű (Rómeó és Júlia) vagy kárhozatos (A játékos) szenvedélyek kifejezésére is van eszköze, színe, hangja, költői mélysége.