Kinczel Dániel
Fidelio
6
Hozzászólás
A világhírű dobos, Joey Baron nagysikerű szólókoncertet adott a Trafó zsúfolásig tömött előadótermében május 19-én.
 | Joey Baron |
A koncertet megelőzően komoly aggodalmaim támadtak: hogyan leszek képes végigülni másfél órát, miközben a pergődob frekvenciái egyre mélyebbre vájnak majd az agyamba? Lehet, hogy Baron olvasott a gondolataimban, mert örömömre, ám a szép számmal jelenlévő dobosok némelyikének feltehetőleg nagy bánatára, a „láncra vert szörny” csak egy rövid időre bukkant fel. Biztos vagyok benne, hogy elviselhetetlen lenne egy másfél órás rock-dobszóló, éppen a pergő miatt, ugyanis amennyire elengedhetetlen kemény, feszes, reccsenő hangja a zenekari játékban, számomra annyira elviselhetetlen e keménység a dallam és harmóniahangszerek puha takarója nélkül. Tehát a pergő tamszerű használatát mindenképpen szerencsés választásnak tartom a dobos részéről.
Hatalmas teljesítmény lekötni egy több száz fős közönség figyelmét több mint egy órán keresztül egyetlen dobszett segítségével, ám ha jobban megvizsgáljuk Baron sikerének titkát, észre kell vennünk: csodát ő sem képes tenni. Egy hétköznapi hangszer elégtelenek bizonyult volna vállalkozásához. Cinjei, tamjai élményszámba menő hangzást biztosítanak, már-már dallamhangszerként is definiálhatnánk őket. Ha pedig számba vesszük a dobszettjének egyes elemein használható különféle játékmódok és e különféle elemek vegyítéséből származó lehetőségeket, elmondhatjuk, hogy egy roppant sokszínű HANGSZER áll a rendelkezésére. Könnyelműen azt is mondhatnám, csak oda kell ülni és játszani. Ám kettőn áll a vásár. A Ferrari egy fabatkát sem érne Schumacher nélkül, ahogy a Zildjan szett sem működőképes Baron nélkül. Nos, ez utóbbi co-produkció eredményeképpen jött létre a Trafóban az a varázslatos légkör, mely nemcsak a szakmabelieknek, hanem a laikus zenekedvelőknek is életre szóló élményt nyújthatott.
A szünet nélküli, nagyjából másfél órás koncerten Baron a birtokában lévő jazz-dobtechnikák teljes fegyverarzenálját felvonultatta. Mivel Baron partnere volt többek között Dizzy Gillespie-nek, Pat Metheny-nek, Al Jarreau-nak, Jim Hall-nak, Chet Baker-nek, a jelenlévő jazz-dobosok akár valamiféle mesterkurzuson is érezhették volna magukat, főleg mert két ízben is iskolapéldáját mutatta a swing-dobolás különböző kísérettípusainak. Előbb a ride, később a seprű játékból adott leckét rajongóinak.
A koncert során végig jazz-közeli improvizációk hangzottak el, és Baron rubato-játéka már-már valószerűtlenül tökéletes volt: a művész roppant lírai zeneisége főként ilyenkor vált nyilvánvalóvá, no és persze a ráadás során, Billy Strayhorn Lush Life című balladájában. Dobosunk olyan átélt gondolatokat és érzelmeket (!) közvetített hangszerének segítségével, amit még Bogányi Gergely Chopin-interpretációi is megirigyelhettek volna. Mégis, a koncert addig felfelé ívelő görbéje számomra ezen a ponton új irányt vett. Akármilyen gyönyörűen csilingeltek a cinek és kongtak a tamok, akármennyire zseniális zenész Baron, a dob számomra mégis alapvetően kísérőhangszer marad, és hangzásvilága miatt szólóhangszerként még a legnagyobbak kezében is csak korlátolt ideig élvezhető. Nem csoda hát, ha a ráadás utolsó improvizációja alatt mind Baron, mind a hallgatóság kissé fáradni látszott. Ezek után a mester talán a legmegfelelőbb pillanatban köszönte meg a közönség figyelmét és érdeklődését.A sikeres előadás ellenére is nehezen tudnám elképzelni, hogy a jövőben a dob fényes szólókarriert futna be, ám ha mégis, az kétség kívül leginkább Joey Baron érdeme lesz.
(2006.05.19. Trafó. „An Event of Music” – Joey Baron szóló-dob koncertje)
Ajánlom a cikket
Tényleg, ha már kritikát ír, alaposabban körülnézhetett volna a Baronnal kapcsolatos infók közt. Abszolúte félre visz a Gillespie, Metheny, Baker hivatkozásaival.
Köszönöm, hogy kikereste az allmusic-on, vagy valahol az infokat nekem. De ennek ellenére problémám van az ilyen típusú hivatkozásokkal egy kritikában.
Joey Baron munkásságának a legkevésbé jellemző momentumai, hogy egy-egy alkalommal lemezre rögzített Gillespievel és Methenyvel valamit, a Bakerrel való közös játékról pedig tulajdonképpen nem tud senki semmit. Vagyis a kritikus úgy hivatkozik valamire, hogy annak fontosságát a kritika tárgyára vonatkoztatva maga sem ismeri. Azt gondolom, elvárható lett volna, hogy John Zornról, a Masadaról, Bill Frisellről, a Killer Joeyról szó essen, külön ecsetelve a New York-i downtown stcéna mibenlétét.
Röviden: úgy érdemes kritikát írni, hogy ismerem a kritizált munkásságát, nem pedig a sajtóanyagból kimásolom az irreleváns részeket.
T. szinisztra!
Gillespie a következő lemezen hallható Baronnal: Carmen Mcrae at the Great American Music Hall (1976). Pat Methenyvel pedig a Sounds of Summer Running című 1997-es albumon. Hogy Chet Bakerrel mikor és hol játszottak, annak pontosabban utána kellene néznem, de ha minden igaz csak néhány alkalommal. A Baker lemezeken (ha jól tudom, egyiken sem) ezért nem találkozhatunk Baron nevével.
Bogányi Gergely sehogy sem kapcsolódik Baron-hoz, csupán érzelmi szempontból különlegesen kifinomult Chopin játéka. Baron érzelmileg rendkívül telített dobolása erre emlékeztetett a Lush Life című balladában.
"arra azonban mégsem számítottam, hogy a mente-mondák az első szótól az utolsóig igaznak bizonyulnak"
Hát, én se... Aztán zsinóros-kacagányos vót-e közöttük?
Kicsit viccesen.