A karnevál, ami sohasem érhet véget

Tudtam, hogy nem azt a Sonny Rollinst fogjuk hallani, akit a legendás lemezekről ismerünk, és féltem attól, hogy esetleg negatív érzések is ébrednek majd bennem. Nem így lett.

Fontos zenei esemény részesei lehettünk 2011. november 10-én a Művészetek Palotájában: Magyarországon először lépett fel Sonny Rollins, a jazztörténet egyik legnagyobb óriása. Louis Armstrongon és Fats Walleren nőtt fel, Louis Jordan hatására kezdett el szaxofonozni. Talán ő az egyetlen olyan ma élő szaxofonos, aki még első kézből tanulmányozhatta Lester Young, Coleman Hawkins és Ben Webster játékát. Ott volt a bebop születésénél, együtt játszott és együtt gondolkodott a jazztörténet szinte minden jeles alakjával: J.J. Johnsonnal, Charlie Parkerrel, Dizzy Gillespievel, Thelonious Monkkal, Bud Powellel, Miles Davisszel, Clifford Brownnal, Max Roachcsal, John Coltrane-nel, Don Cherryvel (a teljesség igénye nélkül). Saját stílust teremtett, amiből több mint fél évszázada szaxofonosok generációi nőnek ki.

Vegyes érzelmekkel vártam a koncertet. Tudtam, hogy nem azt a Sonny Rollinst fogjuk hallani, akit a legendás lemezekről ismerünk. Féltem attól, hogy esetleg negatív érzések is ébrednek majd bennem. Azt gondoltam, hogy csak néhány számot fog majd bírni, a többit a zenekarra bízza. Nem így lett.

A koncert legelején, hatalmas ováció közepette lassan bebicegett, szolidan megállt a színpad szélén, és belekezdett az első kétakkordos calypsoba (calypso: Trinidad és Tobagohoz köthető ritmuscentikus zenei stílus, melynek zenei elemei az afrikai és az európai zenében gyökereznek - a szerk.), majd megállás nélkül végigtáncolta és végigmuzsikálta a bő másfél órát. Mindez 81 évesen olyasfajta előadói jelenlét bizonyítéka, ami szerintem joggal nevezhető csodának.

A műsort illetően két eltérő megszólalás volt jellemző a zenére: a calypso és a mainstream jazz. Nagy örömömre túlnyomó többségben standardeket hallgathattunk a mestertől, amit jó arányban ellenpontozott a sugárzó karibi muzsika.

A zenekar példaértékű alázattal figyelte a „karmester" minden zenei rezdülését és minden pillanatban, mindent a zenének alárendelve segítették azt. Szinte minden témát Rollins vezetett fel, melybe néhány ütem után csatlakoztak be a többiek. Feltehetően van egy közös zenekari repertoárjuk, amiből a „szaxofon kolosszus" a színpadon ad hoc módon választ ki egyet-egyet az est hangulatának megfelelően.

Itt kell megemlítenem Peter Bernstein elsőrangú gitárjátékát, aki amellett, hogy megidézte bennem a jazzgitározás nagyjainak hagyományait, mégis saját személyiségében, újszerű és mai módon tudja önálló zenei variációit nyújtani. Konkrét idézetek nélkül idézni - azt hiszem, ez a legmagasabb szintű ismerete a jazz-zenének. Csodálattal hallgattam Bob Cranshaw még most is friss játékát, aki külsőleg sem tűnik 60 évesnél többnek. Róla is érdemes tudnunk, hogy bőgősként „végigkísérte a jazz történetet" Lee Morgantől, Ella Fitzgeraldig. 1962, a The Bridge c. lemez óta dolgoznak együtt Sonny Rollinsszal. Egyébként két évvel évvel fiatalabb nála, idén 79 éves. Sammy Figueroa is hosszú idők óta a világ vezető zenésze, a latin ütőzés egyik legnagyobb alakja. Kollégáinak névsora, számtalan zenészt magában foglal Quincy Jonestól-Al Jarreau-ig. Sohasem hallottam még ennyiféle hangszínen megszólalni a kongát, mint nála, élmény volt hallgatni. A jolly-joker ember, a dobos Kobe Watkins, aki Rollins kétpólusú zenéjében minkét fronton jelentős tanulmányokkal bír, a latin zenében és a swingben egyaránt. A koncertre végig jellemző volt, hogy a dob és az ütő közösen egyetlen hangszerként kizökkenthetetlenül szabályosan zakatolt a latin ritmusokban és a swingben egyaránt. Ezt zenei szempontból a calypsok stílusában a hangzás alapfeltételének éreztem, ellenben a swingben inkább zavaró, gyakran statikus tényezőnek. Ez hangszerelési kérdés.

Sonny Rollins csaknem száz percig megtorpanás nélkül irányította a zenét, és szüntelenül pumpálta  az energiát. Szaxofon hangjának intenzitása a korral változó, kevésbé erős szájizomzat és gyengébb nádak ellenére is őrzi a régi, felhangdús, vastag Rollins megszólalást. Érezhető, hogy most is hangzásban gondolkodik, és sokat dolgozik azon, hogyan szólaljon meg a szaxofonja. Megdöbbentő, hogy még most is képes felmenni a magas regiszterbe, és még szinte teljes terjedelemben képes használni a hangszert. Ez szerintem emberfeletti teljesítmény egy fúvósnál 81 éves korban. Ritmus tekintetében ma sem hazudtolja meg korábbi önmagát: gyakran az ütőhangszerekhez hasonlóan egy vagy két hanggal is képes hosszú ideig ritmizálni. A dallamalkotást tekintve sokkal többet „horizontál", mint a bop hőskorában: gyakran néhány hangos dallamokkal fog át hosszabb zenei egységeket. Egyik néhány évvel ezelőtti interjújában olvastam, hogy Coltrane-hoz hasonlóan ő is foglalkozik szimmetrikus dallam szekvenciákkal, ezeket is megfigyelhettük az est folyamán. Számomra ez is újdonság volt a játékában. Töredezett futamai, feloldatlan alterációi, szellemes dallami megoldásai mindvégig értelmet kaptak a kíséret tükrében. Egy pillanatra sem éreztem azt, hogy koncentrációja bármikor is a zenén kívül engedte volna. Mindvégig tudatában volt annak, hogy mit szeretne hallani, és hogy mire képes az adott pillanatban. Lehet, hogy az izmok már nem úgy működnek, mint régen, de a hallás, zeneiség és humorérzék szerencsére a fizika törvényei felett álló fogalmak. Ráadásként a Tenor Madness-t játszotta a szerző, amit élőben hallani nagyon megható pillanat egy szaxofonos életében.

Aki azt állítja, hogy a 81 éves legenda, már nem az, aki a Tenor Madness, a The Bridge vagy a Freedom Suite idején volt, annak teljesen igaza van. Senki sem lehet már ugyanaz, aki tegnap volt. A szaxofonozásnak sok aspektusa fizikai eredetű, ami a korral valóban megkopik. Sonny Rollins maga sem gondolja, hogy az lenne, aki ötven vagy hatvan évvel ezelőtt volt. Nem ül a babérjain, a mai napig gyakorol és fáradhatatlanul kutatja a zenét, amennyire a kora és az állóképessége engedi. Egyébként jóga segítségével ezen a téren is fejleszti magát - jelentős sikerrel, mint láthattuk. Számára a legnagyobb kihívás ma is az, hogy valami újat tudjon mondani, és közvetíteni tujda azt a boldogságot, amit a zene jelent számára. Kedves Sonny Rollins! Köszönjük szépen!