Erik Truffaz és a hely szelleme

Vannak zenék, melyekről abszolút mérce szerint mondhatunk véleményt, és vannak olyanok is (jóval több), melyekről inkább relatíve. Ez utóbbi hozzáállás szerencsésebb Erik Truffaz március 29-i, az A38 hajón adott koncertjét illetően, ugyanis így könnyű szívvel mondhatjuk, hogy ott, akkor jó volt a produkció. KRITIKA

A hajó egyszerűen példás szórakoztató komplexum; nemcsak a különleges, a félig retró, félig extravagáns helyszín, a remek étterem és más vendéglátó egységek okán, hanem, és főleg az egyedülállóan friss, mondhatni up-to-date programszerkesztés és zenei profil miatt. Az alig harmincas, és tagadhatatlanul igényes, új értékekre fogékony célközönség sok éve ott van minden fontosabb koncerten. Az is természetessé vált, hogy a modern zenei irányzatok (pláne műfajok) határai is teljesen elmosódtak a folyón álló hajón.

Ebben a szimpatikus közegben Erik Truffaz, s persze az előzenekarként fellépő Voler Mouche nem is lehetett volna érdektelen, sőt, sikertelen sem. A hajó szelleme, atmoszférája nem engedi, hogy ilyen ízig-vérig mai produkciók ne szóljanak jól, ne legyenek szimbiózisban a fedélzeten (vagy inkább a hajó gyomrában) uralkodó hangulattal. (Csak hogy érzékeltessem: óriási különbség lehet ugyanazon produkció hatását, sikerét illetően egy, mondjuk a MüPában vagy egy külvárosi kultúrházban megtartott koncert között.)

A világhírűnek mondható svájci-francia trombitás rutinos koncertezőként, feltehetően azonnal felmérte a hely feelingjét, és azt játszotta, de főleg úgy, ahogy az akkor és ott a lehető legjobban passzolt. Truffaz ideális sztármuzsikus volt aznap este, évek óta állandó tagokkal működő kvartettjének élén.

A műfaj vagy irányzat nem csak a hajón érdektelen kérdés, de a trombitás zenéjét illetően is legfeljebb másodlagos. Talán máshol, esetleg egy komolyabb jazzfesztiválon számít, hogy jazz-e az a zene, amit Truffaz játszik, itt nem. Emiatt nincs is értelme jazzprodukciókhoz mérni a hallottakat. A trombitás munkáival foglalkozó internetes írások is többnyire egy hosszabb, számos trendi irányzatot is tartalmazó felsorolással próbálják behatárolni stílusát Viszont improvizatív zenéről beszélhetünk a budapesti koncertet illetően is, ami már önmagában pozitív fejlemény; ritkán sikeres az ilyesmi manapság. Amiatt sem emelhetünk kifogást, hogy meglehetősen eklektikus produkcióban volt részünk, ugyanis a különböző, félmúltból származó stílus- és főleg ritmusirányzatok minden számban közel azonos dinamikával, hatásos szólisztikus bravúrokkal tartották a hőfokot, szinte homogén zenei közeggé olvasztva a különféle irányzatokat, a legegyszerűbb rocktól, a triphopig. Egyébként ez koncepciója is volt a kvartettnek. az ő megfogalmazásukban: műfajok közötti szabad átjárás.

Ha egy világhírű muzsikus ennyire jó érzékkel alkalmazkodik egy koncerthelyhez, az két dolgot jelenthet: az épp aktuális közönséget jobban tiszteli, mint saját zenei elképzeléseit, továbbá, hogy a siker fontosabb számára, mint a következetes szakmai-művészi koncepció; persze az sem zárható ki, hogy remekül tud a kettő között kompromisszumot kötni. Természetesen ez utóbbiak sem negatív jellemzők egy muzsikus vonatkozásában.

Talán csak egy dolog volt, ami miatt egyes vájt fülűek kicsit sajnálkozhattak: a líraian szép trombita sound. Ezt a Davisre vagy Wallace Roney szordínós trombitahangjára is emlékeztető, kifejezetten jazzes tónust, amit Truffaz évekkel korábban rögzített lemezeiről ismerhetünk, csupán a koncert első perceiben hallgathattuk. Kisvártatva sokkal erőteljesebb hangra váltott a szólista; nem tudni azért-e, hogy elnyomja a közönség szűnni nem akaró alapzaját, vagy mert profi módon felismerte a hely szellemét...