Nem aggódik, boldog

A cím állítása továbbra is igaz Bobby McFerrinre, aki augusztus 22-én, a SYMA-csarnokban részesült nagyon meleg fogadtatásban, három magyar vendégművésszel, telt ház előtt. KRITIKA

Zenészként, némi személyes tapasztalattal a hátam mögött tudom, hogy a színpadon bármit csinálni, csak úgy lenni sem egyszerű feladat. Ahhoz, hogy én „a másik oldalról okoskodjak", bíztam benne, hogy Bobby-n nehéz lesz fogást találni. Szerencsére nem hiába reménykedtem. Az estet megelőző hétvégét családommal a pannonhalmi Arcus Temporum rendezvényein töltöttem, nem csupán előadóként, de hallgatóként is. Sosztakovics és Furrer művei, és az azokat tolmácsoló fantasztikus zenészek után - látszólag - nagy váltás volt McFerrin estje. De hamar megtaláltam a közös pontokat: letisztultság és alázat, e két szempont határozta meg az összes hétvégi zenei élményemet.

Bobby a jazz, az R&B és a klasszikus zeneirodalom számos slágerét végigénekelte, ezt ágyazta körbe néhány autentikus afro dallal, spirituáléval. Utóbbiakból egy egész estet is végig tudtam volna hallgatni. Az előbbiekre azt mondhatnám, ha pályáznék az elvetemült kritikus címére, hogy Bobby rendkívül tehetséges, de nem egyszer hatásvadász. Számomra azonban nem ez a kiindulópont, ugyanis nála sokkal fontosabb a hogyan a mit-nél. A titok a koncert végére tárult fel teljes egészében: mintegy mellékesen hagyta abba az előadást, hiányoztak „Az utolsó darab előtt engedjék meg..."-jellegű konferansz-fordulatok, Bobby egész egyszerűen elköszönt tőlünk és elegánsan kisétált a végén. Ez az informális viszony a ráadásokban is érvényesült. Nem a jól felépített, hatásos műsor volt a cél, hanem sokkal inkább az együttlét, ezúttal velünk, magyarokkal. Személyes megítélésem szerint Bobbynál szinte szakrális szintre emelkedik a zenélés közösségi jellege: nemcsak közölni szeretne, de kapni is, éppen tőlünk. Nemcsak megénekelteti a közönséget, de ő is inspirálódik általunk. Nem akarja profiként elkápráztatni a laikusokat, hanem igazi műkedvelőként ül le a székére, miközben persze kifogástalanul énekel, száj-dobol, dobog, táncol. A humor által is érzékelteti: nem a zene véresen komoly önmagában, hanem a zenében és a közösségben való tökéletes feloldódás szándéka. Részletezhetném Bobby technikai, ritmikai, hangzásbeli bravúrjait vagy virtuozitását, de fölösleges. Ezek csak eszközök nála, akinél az ok és okozat egyaránt a magasabb régiókban keresendő.

McFerrin nyitott, mindent átölelő szemléletét jelképezte a három magyar vendégénekessel, Kolonits Klárával, Szvorák Katival és Szőke Nikivel való együttműködése is. Ahogy a legutóbbi albumán, a VOCAbuLarieS-en, úgy itt is érvényesült a gondolat: a világ bármely nyelvén ki lehet fejezni a bennünk rejlő közöset, pláne, ha ezt a zene mindenki számára egyformán adott csatornájába ágyazzuk. Fantasztikus énekeseket hallottunk, de igazi együttműködés csak Szőke Niki és McFerrin között jött létre. Úgy tűnt, hogy Bobby se mélyítette el igazán a klasszikus- és a népzene, Kolonits Klára és Szvorák Kati által tolmácsolt gyöngyszemeit, - e téren az ő háza elejét is érheti szó, de a két énekesnő is többet segíthetett volna a párbeszéd kialakulásában. Niki egy bluest énekelt, nem akárhogyan, és ebben persze Bobby is jobban otthon érezte már magát, öröm volt hallgatni a duójukat!

Mindezzel és a spontánul alakuló közönség jamekkel együtt, Bobby McFerrin ismét megadta nekünk az érzést, miszerint a zene nem csak a kiváltságosoké, ugyanakkor általa kiváltságosnak érezhetjük magunkat legalább egy-két óra erejéig.