Pokoli éter

Modern-törzsi, eksztatikus és apokaliptikus zenét hallhattunk Nils Petter Molvaer koncertjén: volt punk, metál, elektronika, ambient és még sorolhatnánk, de a legfontosabb a hitelesség volt.

Bevallom, kicsit tartottam a koncerttől, hiszen amikor pár évvel ezelőtt ugyanezen a helyszínen adott koncertet zenekarával a norvég vízionárius trombitás, nagyon az volt az érzésem, hogy beköszöntött nála a zenei midlife crisis. Ami egykor egy ismeretlen terület felfedezésének bizonyult az elektronikus trombitahangzás korlátokat nem ismerő világában - ebben leginkább Jon Hassell nyomai lehettek a segítségére -, az érzésem szerint idővel egyre inkább ketreccé vált Molvaer számára. A kilencvenes évekbeli zabolátlan kreativitása tetten érhető az ECM kiadónál megjelent Khmer című debütáló lemezen, de ez a nyers erő talán csak a 2004-es Streamer live albumon szelídült meg és öltött valóban érett és kifinomult formát. Sajnos az ezután felvételre került anyagokon épp ez az egyéni hang válik szerintem egy idő után elcsépeltté, és nemcsak az improvizációs részekben, hanem a különböző témákban is bárki joggal érezheti úgy, hogy Molvaer jó pár éve önmagát ismétli.

A koncert előtt pár nappal állandó gitárosától, Eivind Aarsettől tudtam meg, hogy nemrég kilépett a zenekarból, ezzel egy nagyon gyümölcsöző, több mint tíz éves együttműködést szakítva meg, így egyre fokozódott bennem a kiváncsiság, hogy vajon kik lesznek Nils Petter zenésztársai (sajnos a Millenáris honlapjáról ez nem derült ki).

Bár a koncert nem lemezbemutatóként lett beharangozva, de minden bizonnyal a 2009 tavaszán napvilágott látott lemez (Hamada) anyaga képezte az előadás alapját. Ez azért nem olyan biztos, mert az egyes számok olyannyira egymásba folytak, hogy a két órás koncerten mindössze két néhány másodperces szünet volt, és az improvizáció állandó túlsúlya - ami részben a már említett tagcserének is tulajdonítható - amúgy is kérdésessé teszi, hogy egyáltalán szükséges-e az egyes darabokat beazonosítanunk.

Az előadás a zenekarvezető livesampling szólójátékával kezdődött, és legnagyobb meglepetésemre Arve Henriksen módjára a trombita mikrofonjába is énekelt egyszerű és szép dallamokat - Molvaertől ilyet élőben még nem hallottam, lemezen is csak a legutóbbin -, közben a háta mögött a hatalmas vászonra vetített videoinstalláció hozta lassú mozgásba a színpadképet, kezdetben kék és fehér kúszó-mászó vonalakkal, később élő kamerafelvételek manipulálásával. A már megszokott lebegő ambientes hangzás megközelítőleg negyedóráig röpítette a hallgatókat az egekbe, amikor is Audun Kleive, Nils Petter állandó dobosa, valamint egy számomra ismeretlen zenész (Stian Westerhus) vonult be és csatlakozott a játékba. Először azt gondoltam, hogy az illető lemezlovas, mivel a színpadon térdepelve, furcsán hullámzó mozgással használatba vette a földön heverő technikai arzenált, amit a monitorláda pont eltakart a szemem elől. Különféle sercegő, kopogó és torzított ipari hangokat generált, mellette pedig Audun Kleive erősen effektelt, ritkás, de monumentálisan dübörgő dobja szólalt meg. Csak akkor derült ki, hogy Stian Westerhus valójában gitáros (tagja például a Jaga Jazzist-nek), amikor néhány perc múlva nyakába akasztotta hangszerét, és pokoli mélységű hangokat küldött a hallgatóság felé - feltehetően a szokásosnál mélyebbre hangolta a húrokat, de az is lehet, hogy valamelyik effektpedálját használta minderre. Csak a technikai felszereltsége hasonlítható Eivind Aarsteéhez, játéka viszont teljesen eltérő volt: kevésbé gondolkodott harmóniákban és dallamokban, inkább a különféle zajokra koncentrált, és hangszerét egyáltalán nem úgy kezelte, mintha gitár lett volna. Erre jó példa, hogy többször vonót ragadott, és azzal csalogatott elő hangokat, sőt egyszer az is megtörtént, hogy gitárcsere közben a kábel végét fogdosta és az effektpótméterek állításával hozott létre furcsa zörejeket.

A dobos játéka lenyűgözött, mindvégig csapatszellemben zenélt, nagyon odafigyelt mindkét zenésztársára, és csak a vágtató részeknél került előtérbe. Mindössze egyszer szólózott, azt sem a dobfelszerelésén, hanem kezében egyetlen cintányérral előrejött egy speciális állómikrofonhoz, és olyan hangokat csalt ki belőle, mintha tibeti éneklő edényen játszana, majd ujjaival olyan pörgő ritmusokba kezdett, hogy azt bármely indiai kandzsirás megirigyelhette volna.

Molvaer társaihoz hasonlóan az egész koncert alatt hihetetlenül koncentrált maradt, és egyértelműen az volt az érzésem, hogy sikerült túllépnie a saját árnyékán. Bár hallhattunk tőle egy-két új dolgot - énekelt és használt érdekes hangszíneket is -, mégis úgy érzem, elsősorban Westerhus jelenlétének köszönhető a továbblépés: az a frissesség, ami a három zenész közös játékát jellemezte. Modern-törzsi, eksztatikus és apokaliptikus zenét hallhattunk, volt punk, metál, elektronika, ambient és még sorolhatnánk, de a legfontosabb a hitelesség volt: érezni lehetett, hogy az egész legbelülről jött.