Fehér HáziMuzsika

Heti jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt. A 2012-es évet egy brit főrend Fehér Házi jutalomjátékával indította az Amerikából jelentkező ZIPERNOVSZKY KORNÉL.

A 2011-es szilveszteri buliból hazajőve, ezúttal nem lekésve az éjfélt - mint életem legkerekebb évének első perceiben, amikor is egy Kispolszkiban a Szentendrei úton a 2000-et köszöntendő a rettenet ködben még dudálásra se nagyon futotta -, levezető zenés programot kerestem a tévében. Előtte visszautasíthatatlan meghívást kaptunk egy szilveszteri összejövetelre, de ott igen megterhelő, sőt idegtépő volt a zenei kínálat, immár az otthoni fotelben tehát valami könnyűre vágytam. A tévécsatornák által közvetített különböző időzónáknak köszönhetően többször is kipukkanthattuk volna a pezsgőt (ha lett volna több), viszont a műsorban nem volt túl szívderítő a rappes és pop-rockos helyi zenekarok igyekezete, hogy befűtsenek a szabadtéren reszkető, dermedten csápolni próbáló fiatal rajongóknak.

Aztán a tévékamerák segítségével csak bekerültünk a kandalló melegébe, egyenest a Fehér Házba. Obama zeneszeretetét nem először bizonyította, egy januári beszéde során dalra is fakadt, meggyőzően intonálva. Az újév alkalmából műsorra tűzött, 2010-es koncert felvétele azt örökítette meg, amikor meghívott magához egy külföldit és ott, a saját szolgálati lakásának egyik termében muzsikáltatott magának vele.

A Gershwin-fivérekről, tehát George-ról és a szövegíró Iráról elnevezett populáris zenei díjat a Kongresszusi Könyvtár alapította egy pár éve. Stevie Wonder már háromszor is fellépett a gálán, egyszer mint díjazott, kétszer mint meghívott, ő tipikus megtestesítője tehát annak, amit az alapítók elképzeltek. Megfogalmazásuk szerint a könyvtár hivatása, hogy elismerje és ünnepelje a művészi kreativitást, így a világ kultúrájára a populáris zenén keresztül tett mély és pozitív hatást, amelyet a Gershwinek kiválósága példáz.

Paul McCartney 2010 júniusában pakolta ki gitártokját a Keleti teremben, ahol a közönség első sorában a házigazda és családja ült, a díjat is ő adta át az este során. Ez a legnagyobb terem a házban, de azért Sir Paul is kicsit belesápadt, amikor a beálláson megmondták neki, hogy az elnök és családja az első sorban fog ülni. - Ilyen közel?! - kérdezte. A hangulatra leginkább jellemző epizód az volt, amikor a kitüntetett azt mondta: még előfordulhat, hogy ő lesz az első ember, akit az elnök saját kezűleg pofoz ki innen. És belekezdett a Michelle című számába - amit az elnök és felesége széles mosollyal dúdolt vele.

A lehetőségekhez képest intim sztárparádén emlékezeteset alakított McCartney, valamint a közreműködők: a már említett Stevie Wonder mellett Elvis Costello, aki most sem énekhangjával, hanem kajlaságával tűnt ki; a beatkorszakot ízig-vérig magáévá tevő Dave Grohl és Herbie Hancock, aki a filigrán, de katartikus hangú Corinne Bailey Rae énekesnőt hozta magával. Azért ez gálakoncert volt, az ilyenkor szokásos kötelező kűrökkel együtt, a sápadtnak ható Lang Lang például szinte egyáltalán nem nézett fel a kottából, viszont a Fehér Házban szolgáló tengerész-gyalogos büszkén kivágta a rezet. Mégis volt valami arisztokratikusan emelkedett az emlékműnek még mindig túlságosan is kölykös brit főrend és a lehető leglazább és egyben első afro-amerikai elnök találkozásán. Főleg, hogy a mindehhez apropóul szolgáló, a zsidó zeneszerző-fivérekről elnevezett, jelentős pénzjutalommal járó díjat a nemzeti könyvtár hozta tető alá.

Watch Celebrating the Music of Paul McCartney on PBS. See more from In Performance at The White House.