Felejthetetlen kagylózás

A Fidelio ebben a rovatban deklaráltan véleményeket közöl. Elsőként a katartikus, felejthetetlen Jim Hall koncertről (április 8, Trafó), amely bizonyára helyezett lesz az év jazzkoncertje szavazásunkon. A magyar jazz három kiválósága, Juhász Gábor Jim Hallról, Barcza Horváth József Scott Colleyról és Sárvári Kovács Zsolt Joey Baronról, tulajdonképpen példaképeikről, mondják el a Fideliónak benyomásaikat.

(A gitáros)

A Jim Hall koncert kapcsán Juhász Gábornak az jutott eszébe, hogy sokat beszélnek a megemelkedett ingerküszöbről, pedig ő azt vette észre magán, hogy egyre alacsonyabb az ingerküszöbe, egyre hamarabb lesz ingerült. A harsányság olyan talmi dolog, amit agresszív kereskedelmi célokból használnak. A művészetről Juhász úgy gondolja, hogy hatnia kell, mégpedig erősen, megrázóan, de semmiképp sem a reklámok harsányságával. Erre a felismerésére volt tökéletes válasz és igazolás ez a koncert. Jim Hall triója olyan halkan játszott, hogy a harmadik sorban is hegyezni kellett mindenkinek a fülét, de érdemes volt pisszenés nélkül végigülni.

Az organikusan épülő dallamok, zenei formák csodájában volt részünk. Megható örömmel és bátorsággal játszottak. Juhász szerint látszott, hogy Jim Hall küzd már a testével, finoman humoros konferanszai között említette is tavalyi hátoperációját, de nagy erővel és magabiztossággal kontrollálta a koncertet - vagy ahogy ő mondta, amikor elköszönt: az esténknek azt a részét, amit vele töltöttünk. Juhász a koncert után László Attilával beszélgetett és neki volt az a találó megjegyzése, hogy olyan szép volt Jim Hall gitárhangja, hogy az ember alig várta, hogy hallja a következő hangot.

(A bőgős)

Scott Colley már a Hall-trió előtt is bemutatkozott Magyarországon, Barcza Horváth József az első fellépését is nagy izgalommal várta. Akkor a Trafóban szerepelt Dave Binneyvel, majd egy másik alkalommal a Jazzgödörben játszott. Barcza példaképének ugyan nem nevezné Colleyt, már csak koránál fogva sem, viszont erősen inspirálja évek óta. Akárhányszor hallja őt élőben, mindig felfrissíti és több kedve van játszani, megfogni a hangszert. Colley játéka mindig újra felhívja a figyelmét arra, hogy milyen jó „kis" hangszer a nagybőgő, milyen meghatározó és hálás szerep jut neki a jazzben. Sok olyan zseniális, világklasszis bőgőst tudna mondani, akinek a játéka lenyűgözi, de egy sincs akkora hatással rá, mint Scott. Emellett egy nagyon kellemes, jó kisugárzású ember, akivel bármikor jó találkozni és beszélni - vélekedik.

Fantasztikus koncert volt, az együttmuzsikálás, ahogy játszottak - a szó eredeti értelmében -, az érzékenység, a hangerő, hihetetlen szépséget mutatott. Barczának is nagyon jól esett a halk, visszafogott zenét hallgatni, bár nem lepte meg, hogy kikapcsolták az erősítést és csak a combo erősítőkön át szólalt meg a gitár és a bőgő, mert ez az együttes Bill Frisell-el kiegészülve is lépett már fel így, lényegében akusztikusan. Colley Barcza szerint óriási, gazdag dinamikákat tudott elérni. John Pattitucci mondta Barczának, amikor együtt zsűriztek a Magyar Rádióban, hogy a sound az első benyomás egy zenészről. Ahhoz, hogy kiderüljön, milyen a tempóérzéke, milyenek a melódiái, ahhoz kell egy kis idő. Colleynek ebben az értelemben van nagyon szép soundja. Emellett, amire Barcza külön felhívta a figyelmet, Colley hihetetlen legatót tud játszani. A vibrátója kicsit a Charlie Hadenére emlékeztet, akinek Colley magántanítványa volt egy ideig Kaliforniában. De Haden biztos nagyon jól tanít, vélekedik a klasszikus zenei diplomával rendelkező magyar bőgős, mert nem klónokat hoz létre, hanem hagyja tanítványa egyéniségét kibontakozni, Colleynál is csak távoli Haden-hatást érezni. Minden részlet, meg az egész együtt stimmel nála - összegzett Barcza.

(A dobos)

Joey Baron viszont Sárvári Kovács Zsoltnak abszolút példaképe, bárki másnál inkább az, és persze nem először látta-hallotta koncerten sem. Sárvári szerint Baron abban volt különleges, hogy elképesztően visszafogottan dobolt, így is betöltötte a Trafó nagytermét, ráadásul nagyon intenzíven töltötte be. A lehető legkisebb hangerő ellenére a feszültség végig magasan izzott. Baron a dobverőt is félretette, seprűvel is alig dolgozott, szinte csak ujjal és kézzel játszott. Sárvári szemében Baron költő vagy mágus, hihetetlen alázattal, miközben a roppant technikai tudás mögött mindig ott érezni a hagyományőrzést.

Baron rég túl van azon, hogy előtte cintányérok, bőrök, pedálok vannak, nem anyagi dimenzióban mozog a játéka. Mindent tud, végigment az egész jazztörténeten, pusztán egy lábcinen le tudna kísérni egy egész számot - vélekedik Sárvári. De a Trafóban csak egy oldalát láttuk, mert az is ő, amikor például a Naked City vagy más John Zorn-féle produkciókban részt vesz, az szinte punk dobolás, a Trafó-beli oldalának homlokegyenest az ellenkezője. Mágus Baron a szó másik jelentésének megfelelően is, Sárvári ugyanis egyszer Rómában szemtanúja volt, hogy egy rajongója a koncert után Baron kezébe adott egy tollat és egy CD-t, hogy dedikálja. Baron egyszer csak megkérdezte a hölgyet, hogy tollat miért nem adott, majd a teljesen elámult rajongó kabátzsebébe nyúlva mosolyogva előhúzta az eltűnt tollat.