Jim Hall, a legendás újító

Talán nincs is még egy akkora adóssága a koncertszervezőknek, mint hogy Jim Hall közelgő nyolcvanadik születésnapja előtt áprilisban látogat Magyarországra először. Pályáján úgy tudott megmaradni kísérletezőnek és örök újítónak, hogy közben mindig népszerű maradt. Ennek alkalmából folytatódik a Fidelio sorozata, a Jazz-történetek.

A gitár jazzben betöltött szerepe nem volt mindig olyan egyértelmű, mint manapság. Igaz, hogy a szvingkorszakban a ritmusszekció elhagyhatatlan tagjaként minden zenekarban ott szerepelt a hangszer, viszont szerény hangereje miatt szólókat alig lehetett rajta játszani. A nagy változás Charlie Christian és az első ízben őáltala alkalmazott elektromos erősítés formájában történt meg. A hangszer így egy olyan technikai lehetőséghez jutott, amely utat nyitott a szólójáték, és akusztikus környezetben versenyképessége előtt. Természetesen Christian csodálatos tehetsége is nagy szerepet játszott a jazz gitár új szerepének elfoglalásában.

Az elektromos erősítés azonban nem csak áldást hozott. A hangszer régi játékmódja, azaz az egyenletes, folyamatos ritmusgitár játék elektromosan erősítve nem tudott a zenekar többi hangszerével oly kellemesen elegyedni, mint az akusztikus hangszerek. Maga Christian is leállította erősítőjét azokban a helyzetekben, amikor csupán kísérés volt a feladata. Így aztán lassan kikerültek a gitárosok a jazz zenekarokból, és az ötvenes években alig egy tucatnyi jazzgitáros működött. A rhythm and blues, majd rock and roll, és még később a rock zenekarok azonban főszerephez juttatták az elektromos gitárt, melynek következtében ezrek és tízezrek kezdtek ezen a hangszeren tanulni. Ennek visszahatása lassan a jazzben is kezdett jelentkezni, létrehozva a hangszer mai dominanciáját.

Jim Hall, aki a hangszer talán legnagyobb élő tekintélye a jazzisták szemében, 1930-ban született, tehát pontosan a jazzgitározás nehéz, de szép korszakában kezdett működni. Buffalóban született, majd Clevelandben tanult, és már ott profiként dolgozott tizenéves korában. 1955-től Los Angelesben folytatta klasszikus gitár tanulmányait. Eközben a Chico Hamilton Quintet tagja is volt 1956 és '59 között, majd a Jimmy Giuffre Three-ben játszott. Mindkét együttes kamarazene jellegű, experimentális zenét játszott, talán ez lehetett későbbi, dominánsan interaktív duett- és trió felvételeinek próbaterepe. Több Bob Brookmeyer album szereplője is volt. Érdekes, hogy Hall vagy nagyon szeretett zongora nélkül, egyedüli harmóniahangszerként működni, vagy pedig sokszor pont ilyen szituációkba hívták meg.

Persze ennek pont ellentéte volt, amikor kora talán legjelentősebb zongoristájával, a nagyszerű Bill Evansszel négy albumot is készített, köztük kettőt duett formációban. Partnerei között megtalálhatjuk Ben Webstert, John Lewist, Zoot Simst, több mint 15 esztendőn át Paul Desmondot, valamint Lee Konitzot, Chet Bakert, majd Sonny Rollinst, akivel a közösen elkészített The Bridge című albumuk meghozta siker szükségessé tette számára a New Yorkba költözést a hatvanas évek elején. Art Farmerrel két éven át közösen vezették kvartettjüket. Egy rövid „alkoholszünet" után a Merv Griffin tévéshow kísérőzenekarának anyagi biztonságát választotta, utána viszont a második Bill Evans duóval végleg visszatért a jazz rögös útjaihoz. Ezt követően készültek Ron Carterrel közös zseniális duett felvételeik, vagy a kanadai Don Thompsonnal, valamint Terry Clarkkal trió formátumban felvett, Jim Hall Live! című, többek szerint talán legjobb albuma.

Partnereinek és felvételeinek kimerítő felsorolása e rövid ismertető cikk kereteibe természetesen nem férne bele. Azt azért megjegyezzük, hogy Jim Hall kivételes zenei státusát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy hangszere fiatalabb, stílusteremtő mesterei, Bill Frisell vagy Pat Metheny is megtiszteltetésnek veszik, ha vele játszhatnak, de ugyanez mondható el a műfaj legnagyobb, befutott képviselőiről is: Wayne Shorterről és Michel Petruccianiról (a Power of Three videófelvétele is nagy siker volt), vagy az évek során számára szintén szuperstátuszt kivívó régi partnerről, Bob Brookmeyerről. Triója mellett időnkét olyan szólisták is előfordulnak oldalán, mint Joe Lovano, Greg Osby, a New York Voices, Kenny Barron, Pat Metheny, vagy Slide Hampton, mint Panorama című albumán, vagy Scott Colley, Charlie Haden, Dave Holland, George Mraz, és Christian McBride 2001-es Jim Hall & Basses című lemezén.

1997 óta a hivatalos elismerések is elkezdtek özönleni számára. A New York-i Jazzkritikusok legjobb zeneszerzői-hangszerelői elismerését Textures és By Arrangement albumai (mindkettő Telarc) alapján kapta. 1998-ban a dániai székhelyű zsűri a nemzetközi Jazzpar díjjal tüntette ki, majd 2004-ben az amerikai jazzmesterek közösségének tagjává választották, 2006-ban pedig Franciaországban avatták a művészetek lovagjává. Jim Hall gitár concertoját a gitárosok első világkongresszusán,  a Baltimore-i Szimfonikusok közreműködésével adták elő.