Portico Quartet: popkarrier a jazzben

Nem minden nap érezhetjük magunkat a világ zenei körforgásának középpontjában, ám a Portico Quartet koncertje olyan esemény, amely jó irányba befolyásolhatja kulturális közérzetünket. A húszas éveik elején járó dél-angliai srácokból verbuválódott együttest rögtön első bemutatkozásuk után heves ünnepléssel fogadta a sajtó és nem kellett sok idő ahhoz sem, hogy a szakma pozitív ítéletét a közönség rajongása is hitelesítse: a Portico Quartetnek jazz-zenekar létére a pop-együtteseknek fenntartott listákon is bérelt helye van.

Amikor a lemezeladások hanyatlófélben vannak, a zeneipar új utakat keres és az arra képes előadók egyre inkább koncertezésbe, a turnék megszervezésébe fektetik energiáikat, semmint egységes hangzóanyagok csiszolgatásába, akkor különösen nagy szó az otthoni zenebarát közönséget is megérinteni egy ezüstös korong formájában. A Portico Quartettel ezügyben is szerencsénk van: lemezeik a maguk alkotta stíluson belül kikezdhetetlenek, ugyanakkor koncertjeiken is a maximumot nyújtják a fiúk. Karrierjük sok elemében hasonlít a Beatles felemelkedésére, de a legszembetűnőbb, hogy mindkét csapat légüres térbe érkezett és bár nem közvetlen előzmények nélküli, mégis addig nem hallott zenét kezdtek játszani. Nem nehéz megállapítani, hogy a jazz területén nagyjából Miles Davis halála óta az újítások parciális jelenséggé váltak; lényegében nem született olyan nagy hatású produkció, amely ne korábbi irányvonalak mentén haladt volna. Inkább az előadói technika látszott fejlődni, ami persze a jazz esetében szükségszerűség, ugyanakkor a jazz kétségkívül az egyetlen olyan élő zenei hagyatékunk, amely a 20. századból az új évezredbe átnyúlva is magában hordozza az új színek megjelenésének lehetőségét. A Portico Quartet frissessége elsősorban egy magvalósult csodának, egy új hangszernek köszönhető, másodsorban pedig a kortárs- és a popzene jazzbe oltott termékeny házasságának.

A Portico néhány nappal legújabb, harmadik albuma megjelenése előtt érkezik Budapestre, és bár éppen a „hang" nevű hangszer mellett történt az elmúlt évben személycsere, legfrissebb, Ruins című klipjük alapján ugyanazt a vonalat folytatják, amit hét évvel ezelőtti megalakulásukkor elkezdtek. A kvartett első lépései is a "hang"-hoz kötődnek, amelyről hamar kiderült, hogy nem pusztán játékszer Nick Mulvey számára, miután először megpillantotta egy hangszerüzletben. A hangszert 2000-ben Bernben fejlesztették ki, és elnevezése is ide köthető: berni német dialektus szerint a "hang" kezet jelent. Az instrumentumról legegyszerűbb azt mondani, hogy UFO-alakja van, fémes felépítményű idiofon hangszer (olyan hangszer, amelynek hangzóképessége saját anyagának minőségén és rugalmasságán alapul; a legtöbb ütős hangszer ilyen), a gyanútlan szemlélődő pedig minden bizonnyal egy kifordított trinidadi steel drumhoz, vagy az indonéz bonanghoz fogja hasonlítani. Talán Mulvey és az őt váltó új tag, Keir Vine is ezért használ ütőt a gamelán együttesek varázsos csengését idéző hangszer megszólaltatásához, holott a hangmagasságokat jelölő hét vagy nyolc, körben elhelyezkedő horpadást a tervezők szándékai szerint tenyérrel kell megütni. A gamelán hatás rögtön visszavezet bennünket a múlt századelő francia impresszionista zeneszerzőihez, akik a párizsi világkiállításon ismerkedtek meg a távoli zenekultúra addig Európában ismeretlen vonásaival, az ütős-alapok pedig a közelmúlt kortárs tendenciáit idézik meg: Steve Reich és más minimalista szerzők műveire érdemes itt gondolnunk. (Az alábbi videó a 2010-es Jazz Baltica fesztiválon készült, itt még Mulvey játszig a hangeken - a szerk.)

Nevezhetjük „jól strukturált instrumentális pop"-nak, vagy „kamara jazz"-nek a formáció zenéjét, a lényeg az, hogy megéreztek valamit a kiüresedő-félben lévő korszellemből és mágikus erejű szerzeményeikkel egyfajta szertartást varázsolva vezetik a hétköznapi valóságtól immár elrugaszkodott hallgatóságukat. Nem véletlenül jelölték a 2007-ben megjelent első albumukat (Knee-Deep in the North Sea) a Nagy-Britannia és Írország legjobb produkciójának járó, húsz éve kiosztásra kerülő Mercury-díjra. A vissza-visszatérő ostinató alapritmusok, a fokozatosan kiteljesedő hangszerelés, a hol dúr, hol moll tonalitásban megforgatott repetitív motívumok egységes alapként szolgálnak a rendkívül széles érzelmi skálán mozgó szopránszaxofonnak (Jack Wyllie). A kompozícióknak folyamatzene jellege van, mégis, önálló, slágeres karaktereikkel felkeltették a többek között Paul McCartneyval és a Radioheaddel is dolgozó John Leckie producer érdeklődését, és a következő lemezt (Isla) már vele készítették el 2009-ben. A producer angolszász területen gyakran nem kizárólag menedzserként, hanem újabb tagként funkcionál egy zenekar mellett. Leckie radioheades múltja erőteljesen visszaköszön a vonós futamokkal és digitális hangkeltő szerkezetekkel megtűzdelt anyagon, ami a „hang"-gal, a természetes gyökerekre nem visszavezethető hangszerrel kiegészítve így már tényleg egy soha nem volt világot vizionál. A szavak különös játéka, hogy a lemez megjelentetésében a kiadóként a világzene gurujának számító Peter Gabriel Real World (Igazi világ) nevű lemezkiadója látott fantáziát; talán azért, mert a „hang" etnikus hangszerként is felfogható és az új darabok bővelkednek a keleties hatású és az exotica stílusáig visszavezető fordulatokban. És hogy a tudatosan felépített virtuális világ kerek legyen, a producer a Beatles legendás Abbey Road Stúdiójában készítette el a felvételeket, majd a Portico készített egy négy számot tartalmazó EP-t is Abbey Road címmel.

A „hang"-gal kiegészülő dob, bőgő, szaxofon felállás nem forradalmi, és az általuk játszott zene sem az. Ugyanakkor apró elemekből ilyen magas várat manapság kevesen építenek úgy, hogy még a csúcs közelében is azt érezzük, bőségesen akad muníció a folytatáshoz. Pár évtized múlva a Portico Quartetet bizonyosan a 2010-es évek egyik jellegzetes zenekaraként fogjuk visszaidézni.

Portico Quartet 

2012. január 25. 20:00 Művészetek Palotája - Fesztivál Színház

Km.: Jack Wyllie (szoprán- és altszaxofon), Duncan Bellamy (dob), Milo Fitzpatrick (bőgő), Keir Vine (hang, ütőhangszerek)