take7

Herbie, Wynton és Sinatra Jazznapra

Az UNESCO égisze alatt meghirdetetett Nemzetközi Jazznap a műfaj meghatározó személyiségeivel kapcsolatban is érdekes kérdéseket vet fel – írja ZIPERNOVSZKY KORNÉL. Heti jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt.

Az idén ötvenegy éves Wynton Marsalis 19 éves korában készítette bemutatkozó lemezét. Wynton ekkor még főleg Freddie Hubbardtól és később Miles Davistől igyekezett tanulni, a lemezen közreműködő bátyja, Branford Marsalis pedig leginkább Wayne Shorter nyomán indult. A számok egy részében a Columbia lemeztársaság, bízva a fiatalok jövőjében, a Davis által ugyancsak fiatalon világhírűvé tett Herbie Hancock, Ron Carter, Tony Williams ritmusszekciót szerepeltette. Arra, hogy Branfordnak hogy alakult a pályája, és milyen szakmai és közéleti szerepet vállal a jazz prominens képviselőjeként, majd a közeljövőben szeretnék ebben a rovatban kitérni. De az ENSZ jazznappal kapcsolatos hírekről először ez a lemez jutott eszembe. Nem ez a kedvenc Wynton-lemezem a koraiak közül, hanem a Live at the Blues Alley című dupla koncertlemez, de semmi baja, egyébként pedig szerepel rajta egy másik ritmusszekció is, az viszont már Wyntonék generációjából. Elég érdekes rá harminc év elteltével visszanézni annak fényében, hogy Wynton és Herbie mit képviselnek jelenleg.

Wynton Marsalis

Nem akarom névmágiával elintézni a dolgot, de nekem a Wynton (biztos az ipszilon miatt) mindig is valami előkelő dologra utalt, Herbie-ről pedig egy vagány, érző szívű bogárhatú Volkswagen jut eszembe. Mindketten üstökösként indultak, Hancock kifejezetten csodagyerekként, azóta is a jazzműfaj történéseinek élvonalában működnek. Élmunkások, Hancock ötven, Wynton harminc év fölötti törzsgárdatagságért járó babérkoszorúval. Óriási az ismertségük, sokkal többen ismerik őket, mint általában a híres jazz-zenészeket, ezért bármit csinálnak, az rögtön reflektorfénybe és egyben tágabb összefüggésbe kerül. De Hancock és Marsalis alkata tényleg egészen más. Wynton azóta, hogy - még mindig egészen fiatalon - a Lincoln Center jazzprogramjának vezetője lett, ezernyi dolgot elindított, ami a jazz műfaj egészére hatással volt. Pályájának egyik fontos kulcsmomentuma az a rekord, hogy jazz- és klasszikus zenei lemezire egy évben kapott Grammy-díjat. Nagy általánosítással azt lehetne mondani, hogy azóta is a jazz klasszicizálásán dolgozik: a klasszikusok (mármint Armstrong, Ellington, és a többi) követését mindennél előbbre tartja egyrészt, másrészt a műfajt - amióta tinédzserként elkezdett öltönyben fellépni - a klasszikus zenére jellemző befogadási formákhoz és intézményekhez akarja pásszítani. Ha a műfaj érdekét nézve félretesszük az ízléseket és a pofonokat, azt kell megállapítanunk, hogy törekvéseinek nyílvánvaló nagy előnye, hogy általa növelni tudta a műfaj társadalmi elismertségét. Bőven akad azonban hátránya is: az olyan zsenik, mint például Pastorius, látványosan és tragikusan elbuknak akkor, amikor a sznobizmus erősödik az egyéniség és a rögtönzés kultuszának rovására. Wynton sok régi jazzdarabot adatott elő kottából, a régi felvételeket reprodukálva. De vak, aki nem látja, hogy az új jazzkirály és a Marsalis-klán igenis kihúzta a műfajt a nyolcvanas években már-már életveszélyessé váló ellaposodás és kommercializálódás mocsarából, és a konzervatív ideológia számára is szalonképessé tette.

Hancocknak is, aki április 12-én volt 71, megvan a maga Netovább!-ja: és ez a kábítószer. Tzumó Árpád, magyar tanítványa mesélte el nekem, hogy a kábítószerezésen kapott zenésztársakat, akár a Miles Davis zenekar-beli évtizedes cimboráit sem tűri meg maga mellett egy percig sem tovább. Személye mégis alapvetően a műfaj demokratikus, nyitott, sőt inkább plebejus, irányzatosságot kerülő, rokon műfajok iránt fogékony jellegének szimbóluma. Saját művészi tevékenysége, már most elképesztő kiterjedésű életműve óriási hitelt ad minden megnyilatkozásának. Csak találomra említek néhány dolgot itt: nélküle nem jöhetett volna létre Jaco Pastorius bemutatkozó szerzői lemeze 1976-ban. Az utóbbi években ugyanolyan odaadóan szentelte magát Gershwin, mint Joni Mitchell műveinek. A jazz jövője szempontjából nem kevésbé fontos, hogy társaival és az örökössel vezeti a Thelonius Monk intézetet, amely leginkább - de nem csak - zseniképzéssel foglalkozik. A Katrina pusztítása után az intézetet átköltöztették New Orleansbe, igaz, most már szó van a Kaliforniába visszaköltözésről.

Herbie Hancock (fotó: Guillaume Laurent)

Hancock muzsikusok közötti tekintélyére jellemző a zongorista Benny Green nyilatkozata. Green Wyntonnal egy generációba tartozik, szintén „fiatal oroszlán"-nak nevezték indulása táján, de pályája nem ívelt olyan magasra, mint sokan várták. A Hancocknál stilisztikailag sokkal konzervatívabb Green a Downbeatnak azt nyilatkozta, hogy sok mindent odaadna egy új, tiszta szóló Hancock-lemezért, és hogy annyira a hatása alá kerül, ha elmegy a koncertjére, hogy nem is mindig van bátorsága elmenni, ha közelesen játszania kell. Green szavaival „fantáziájának tágassága, a szabadság és gazdagság sugárzik zsenijéből". Hancock művésztársaival alapított egy Békebizottságot is, és tavaly júliusban kinevezték az UNESCO jószolgálati nagykövetévé.

Amint arról a Fidelio is beszámolt már, azóta Hancock ebben a minőségében is aktív és április 30-ára meghirdette a Nemzetközi Jazznapot. Persze, ez egy olyan ügy, amelyben részt vesz Wynton Marsalis is, mint ahogy Hancock is kész bekapcsolódni a trombitás szinte bármelyik kezdeményezésébe: hangsúlyozom, a különbség köztük inkább csak stílusbeli, sokkal több dolog köti össze őket, főleg az, hogy élnek-halnak a jazzért.

A jazznap mottója Hancock megfogalmazásában: „Remélem, hogy ez a nap kiterjeszti az ebben a zenében rejlő spontán teremtés örömét, úgy érzem, a jazz meg fogja kapni tőle azt, amit megérdemel". A többnapos (!) eseményeket, amikor egyik gála követi a másikat, az UNESCO és más intézmények site-jain akár élőben is nyomon lehet követni. Én most inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, ami a Nemzetközi Jazznap amerikai hátterét, bázisát és nyitányát adja: ez az úgynevezett Jazz Appreciation Month, amelyet viszont már tizenegyedszer rendeznek meg. A műfaj nagyra értékelésének vagy megbecsülésének hónapja, fordíthatnánk, de ez eredetiben meg is szólal, és főleg nem kell hozzá komolykodni, amint a logo is üzeni.

Jazz Appretiation Month

A lényege pedig az a hittérítői buzgalom, hogy a szervezők a műfajnak új közönséget akarnak toborozni. Amúgy a cél: a közönség elé követendőként állítani a jazzben rejlő olyan erényeket, mint a nyitottság, demokrácia és tolerancia. Az akcióhónap jelszava pedig az, hogy a jazz átlépi a földrajzi és kulturális határokat.
A Nemzeti Történeti Múzeumot is magába foglaló Smithsonian weblapja a hónappal kapcsolatos rendezvényeit ismertetve felidézi, hogy Frank Sinatra 1945 szeptemberében csinált egy tízperces propaganda filmet. A stúdió előtt cigiző sztár kötekedő, egyiküket kiközösítő iskolás fiúkba botlik - nem lövöm le a poént, mert rögtön adom a linket a teljes filmhez. Az alkalmi mozi eléggé rögtönzött, de a kékszemű világsztár érdekessé tudja tenni. Sinatra nimbusza persze inkább a rosszfiú alakjára épült később, de ez itt még nem játszhatott szerepet, nyugodtan mondhatja - hangsúlyozom, 1945-ben! - az iskolás fúknak, hogy: - Na és? Az én apám meg olasz! Persze a vallási és faji egyenlőség egyenlőség zászlaját még a nacoinalizmuséval együtt emeli magasra a záró Sinatra-dal, de ezen a világháború vége után pár hónappal nem lehet csodálkozni. Itt a film:

Böngésszen kulcsszavak segítségével!

A témához csak belépett felhasználók szólhatnak hozzá. Kattintson ide a belépéshez! Regisztrálni itt tud.

Kiemelt cikkeink

Faust nélkül közepes

A Stuttgarti Rádió Szimfonikus Zenekarának október 27-i koncertjén Mesterházi Gábor járt. KRITIKA

Lőrinczy György átvette a vezetést

Az új igazgató október 31-én, ünnepélyes társulati ülés keretében vette át a Budapesti Operettszínház vezetését.

Rembrandt és Vermeer remekművei Budapesten

Az európai kultúra egyik virágkorát, a 17. századi holland művészet időszakát mutatja be a Szépművészeti nagyszabású kiállítása.

Premier: Nyitott ablak

Nóti Károly bohózatát mutatja be október 31-én a Karinthy Színház.

Totál Vokál I.

A Jazzation és példaképük, a legendás svéd-dán The Real Group akár együtt is értelmezhető két koncertjét adta nemrég. TAKE7

Garantáltan defibrillál

Jefta van Dinther darabja a nézőkre erős fény- és hangeffektekkel gyakorol hatást. Az installáció november 5-én látható a Trafóban.

Lukács András: "Én tényleg szívből koreografálok"

A Seregi-díjas koreográfus a Győri Balett harmincöt éves jubilumára különleges módon állította színpadra Ravel Boleróját.INTERJÚ

Programkereső

MIT HOL
 -TÓL   -IG