Varga Dániel és a kiállítások – nemcsak sípszóra

Varga Dániel második szezonja a Primorje Rijeka játékosa. A válogatott pólós nemcsak remek játékáról ismert, de a közönség a festményeit is megtekinthette már több kiállításon. Sportról és kultúráról beszélgettünk Budapesten, mert egy kisebb sportsérülés miatt itthon tölt néhány hetet.

- Milyennek látod a sport és a kultúra viszonyát?

- Szerencsétlen módon ma a sport nem része a kultúrának. A mozgáskultúra szót is alig használjuk már, pedig nincs olyan szellemi kihívás, amely jól meglenne nélküle. Aligha létezik olyan alkotómunka, amelyben nincs szükség annyi minden más mellett fizikai állóképességre is, arról nem is beszélve, hogy a művészet minden ágában megjelenik a test esztétikája. Kevesen érdeklődnek egyszerre mindkét világ iránt, így alig van átjárás, az élsport és a művészvilág pedig végképp távol van egymástól.

- Így van, a tömegsport fontosságát senki nem vonja kétségbe, ám ha egy kicsit utánagondolunk, az élsport általánosságban és részleteiben is esszenciája a tömegsportnak. Ráadásul szinte mindenki örül az olimpiai sikereknek, mert az egy közös büszkeség, a nemzeti összetartozás tartalmas élménye.

- Neked mégis van némi rálátásod a művészvilágra, hiszen tudott rólad, hogy festesz. Miben látod a két "műfaj" közt a legnagyobb különbséget?

- A sport még mindig igazságosabb, ott inkább megtérül a befektetett munka és a tehetség. Ez a két dolog egyébként sem választható szét teljesen. Akinek megvannak a képességei, és edz, abból nagyobb eséllyel lesz jó sportoló. A művészi élet, azt hiszem, nem ilyen, ott az aktuális divat, a marketing, a kapcsolatok erősen befolyásolják, hogy ki kerül prosperáló helyzetbe.

- Ezzel vitatkoznék. Lehet, hogy igaz ez rövidtávon, vagy közgazdasági mutatók szerint, de a mindenséghez mérve a művészetben is hasonlóan - mint ahogy mondod, a sportban - megtérül a befektetett munka és a tehetség.

- Lehet, hogy igazad van, én a sportban vagyok otthon. Ugyanakkor tudom, hogy Magyarországon zseniális festők vannak, akiket nem ismer a széles közvélemény, és gyanítom, nem is fog megismerni. Ám ha azt mondod, hogy a legfeljebb szakmai körök által elismert művészek boldogok is, az nagyszerű. De mindenség ide vagy oda, ez akkor sem igazságos. Ha nem akadályozott volna a lelkiismeretem, megtehettem volna, hogy sokkal többször kiállítsam a képeimet, csakhogy több tucat nagyszerű festő van, akinek inkább illene kiállítást szervezni. Ekként azt sem tartom szerencsésnek, hogy én beszélek művészetről.

- Téged sokan becsülnek nagyra a sportteljesítményeidért, és emellett a művészet is izgat - ezért érdekes, hogyan látod a kultúrát. Nyilván nem volt sok időd még Rijekában, de tudod, hogy az uszodán kívül mit néznél meg?

- A környék turisták által nem ismert kis halászfalvaiban már megfordultam. Rijekában pedig gyönyörű, Fellner-Helmer-tervek alapján épült Nemzeti Színház van, Klimt-freskókkal, oda mindenképpen el akarok jutni, mert a színház kifejezetten vonz. Annál sajnos tényleg sokkal ritkábban jutok el előadásokra, mint ahányszor szeretnék, mert amíg itthon játszottam, mindig éppen akkor ment fel a függöny, amikor az esti edzésen beugrom a vízbe.

- Mit nézel legszívesebben, ha van időd?

- Leggyakrabban a Radnóti Színházba szoktam menni, mert bármit láttam ott, az tetszett. Most tervezem, hogy sokkal többet megyek színházba - ennyi haszna lesz a sérülésemnek.

- Szerinted van valami közös a vízilabdában és a színházban?

- Nem véletlen, hogy mindkét dolgot játéknak hívjuk. És gyanítom, hogy részben ugyanazokra a képességekre van szükség a színházban, mint a medencében: motiváltnak, terhelhetőnek, kitartónak, kreatívnak, együttműködőnek és türelmesnek kell lenni. Aki pedig nem talál a játékban újra és újra örömet, az nem fogja sokáig, vagy elég jól művelni.

- Te észreveszed azt, ha valaki nem szívvel-lélekkel játszik?

- Igen. Ami egy sportolónál kisebb baj, lévén egy profi zsoldos is jól teljesít, ha hozzájárul ahhoz, hogy nyerjen a csapat. Egy színházban ez biztos nem így van: a színésznek mindenét oda kell adnia egy jó előadáshoz.

- Hát, a színházban is előfordul, hogy valaki "csak" technikából old meg valamit... De talán nem is mindig elhatározás kérdése, kinek hogy megy.

- Egy játékosnak természetesen akár egy bajnokságon belül is lehetnek jobb, rosszabb időszakai, mert nem lehet szeptembertől májusig (ha a klubot nézzük) tökéletesen teljesíteni, ráadásul az embernek annyi más is van az életében. Márpedig, amikor egy játékos azt érzi, hogy nincs a topon, akkor adott esetben alibizhet.

- Említetted, hogy együttműködőnek kell lenni és csapatban gondolkodni. Nincs kiemelkedő egyéni teljesítmény, amely felülírja azt, hogy az illető nem kimondottan csapatjátékos?

- Az attól függ, milyen hatással van a csapat teljesítményére. Néha már annyi elég a csapat hétvégi rossz teljesítményéhez, hogy valaki egész héten késik az edzésekről, vagy folyamatosan feszültséget szít, netán lő hat gólt, de úgy is kikap a csapat, mert a meccsen nem tesz eleget a tőle elvárt feladatnak.

- Jól tudom, hogy már pólósként kezdtél el festeni?

- Igen. Először édesanyám barátnőjének a festményeire, Gerlóczy Sári képeire figyeltem fel, aztán megfogott a műtermének a hangulata: a szagok, a fények, az a tér, s hogy ott máshogy telik az idő. Mindez már érettségi után volt: lementünk egy hobbiművész-boltba, vettünk ecsetet, három alapszínt és farost lemezt - amire sokáig nem mertem festeni, nehogy tönkremenjen, mert az hatszáz forint volt. Közben rajzot is tanultam (rémesen türelmetlen voltam), és azóta elég sok képet festettem. Bár hozzáértők szerint abban rejlik a képeim varázsa, hogy figyelemreméltóan őszinték, mára világos, hogy nem tudok se rajzolni, se festeni. Négy évem telt önfeledt festéssel, miközben három kiállításom volt. Aztán egyre türelmetlenebb lettem, mert elképzeltem dolgokat, amelyeket nem sikerült megvalósítani, és a képzetlenségem már ténylegesen akadályozott. Az utóbbi években ezért alig festettem.

- Ezek szerint ez egyre kevésbé is érdekel?

- Inkább azt mondanám, keresgetek. Így 2009-ben az A38-on már "Kicsit több, mint festészet" címmel állítottunk ki a bátyámmal együttműködve, aki zeneszerző-hangmérnök. A képekhez zene, és általam írt szövegek is tartoztak, illetve úgy tettük interaktívvá, hogy a közönség nemcsak a kiállításra, hanem egymás reakcióira is reflektált.

Varga Dániel festményei

 - Úgy gondolom, minden alkotó magából merít, és minden befogadó is. A műnek mindkét fél részese. Magyarán amit én festettem, az rólam szól, amit te látsz, az rólad.

- Összehasonlítható-e a festés, illetve a sport - amikor mondjuk, jól megy egyik is, másik is?

- Háromféleképpen értem meg extázist az életemben: a szerelem által, festés közben egyedül a vászon előtt - a végeredménytől függetlenül, és amikor sikerült úgy játszani, ahogy szerettem volna.

- Van-e valami művészi a sportban?

- Akinek van ilyen irányú érdeklődése, annak a sport is adhat esztétikai élményt. Engem például lenyűgöznek azok a játékosok, akik szinte tökéletesen tudják függetleníteni a testrészeiket, amitől a mozgásuk bonyolultsága, és a mozdulataik meglepetésszerű gazdagsága élményszerű. Ami nyilván, nem mindenkit érdekel. Amikor pedig adott helyzetben egy kockázatosabb, de szebb megoldást választok, le is szoktak művészezni. Az embernek csapatban természetesen a csapat érdekeit kell nézni.

- A válogatottban más is fogékony ilyesmire?

- Feltétlenül. A három olimpiai aranyat szerző csapat, amelynek persze változott az összetétele, szellemiségéhez ez mindenképpen hozzátartozik. Ezek a játékosok művészi kifinomultsággal művelték a vízilabdát.

- Lehet, hogy éppen ettől vagytok olyan sikeresek?

- Szerintem nem. Ennek a csapatnak a tizenvalahány év alatt nagyon komoly ellenfelei voltak, és a legfontosabb pillanatban azért sikerült mindig jobbnak lenni, mert feltétlenül tiszteltük és szerettük egymást.