A természet szín-játéka

„Én úgy festek, ahogy a vénasszonyok harisnyát kötnek” – mondta egyszer a bárói rangját bocskorrá koptató, abban Párizst, Bécset, Pestet, sőt a frontot is bebarangoló, nem ritkán koplaló vagy csavargókkal vacsoráló Mednyánszky László.

A felvidéki arisztokrata családból származó festőművész több ezer képet kitevő életművének nagy része ma is lappang. Ám katalogizált munkái között is - magyar és szlovák közgyűjtemények mellett - számos magántulajdonban van. Egyik legjobb hazai ismerője által a századforduló legtermékenyebb és legtalányosabb festőjének tartott Mednyánszky műveiből a Falk Miksa utcai Virág Judit Galériában nyílt - vállaltan szubjektív, de ettől még érzésem szerint szuggesztív - tárlaton keveset látjuk a dekadens, romlott, sőt a halállal is kokettáló Mednyánszkyt. A festő jobbára a nyugodtabb arcát fordítja felénk.

Csúszik a fény a szelíd tó színén és ugrándozik a csobogó patak habjai közt. A pihenő és siető vizeket áttetsző felhők fedezékéből kikukkantó, derengő napfény festi meg. Mednyánszky László mágikus-naturalisztikus tájképei a természet örökké változó szín-játékát lopják vászonra. Mintha műtermében modellt állna a táj, akárha a lassú időből örökkévaló pillanatokat mentene át a festő ecsete. Szél nem fúj, olvad a hó, de csillog még. Másutt díszesek a fák, tavaszba öltöztek. Enged az időjárás és magához húz a természet. A patakok, zúgók mentén, bércek, hágók alatt, tarka erdőségek árnyán itt-ott emberek körvonalai látszanak. Megfigyelik, kilesik a táj titkait, részeivé, részeseivé válnak a hangulatnak. Akárcsak mi, galérialátogatók. A fák a vízre hajolnak: útját őrzik vagy tükrében illegetik magukat. Csend van. Nyugalom, és csak a forrás zubog. Ahogy állok a képekkel szemben, úgy érzem, kicsit megmozdul velem is a vidék. Barnák, okkerek és zöldek szinesztéziája játszik egymásba.

Egyszerű és monumentális, nagyon is konkrét, mégis mélyen gondolati. Ezek az ellentétpárok viaskodnak bennem, amint a Virág Judit Galériában, a 121 legszebb Mednyánszky festmény című kiállításon meg-megállok a tájképekkel szemközt. Hiszen a tárlat jobbára a mentális mintázatokként, hangulati kivetülésekként is értelmezhető természeti festményekre koncentrál. Persze találunk itt a "tűzvilágította" csavargóképekből és a fáradt-feszült frontképekből is, ám úgy érzem, többnyire mégiscsak a nyugodt, meditatív Mednyánszky néz ránk vissza a falakról. Ezt sugallja a finom, elegáns installáció is. Nem túl sűrű, de nem is túl szellős. Hagyja, hogy szemünk megpihenjen egy-egy alkotáson, de olykor kapcsolódási pontokat is kínál. Ilyenkor szomszédos képek színvilága vagy motívumainak összecsengése vezeti át csendben a tekintetet. Hiszen a hatalmas Mednyánszky-életműben fontos szerep jut a változatoknak. Az impresszionista szertelenséggel ismétlődő, variálódó képelemek mégsem kliséként bukkannak elő, hanem képről képre más hangsúllyal, gondolattal fogalmazódnak újjá. A változó fény- vagy térviszonyok hasonló, de mégis különböző képpé építik az ismerős formákat. Dunajec, Poprád, Tisza, Alföld, Duna és az Alpok. Mednyánszky szeme és ecsete mindenfelé ismerős.

Ám nemcsak az erdők mélye, hanem a rengeteg széle, a város pereme is érdekli. Azt beszélik, Mednyánszky - és erről képei is árulkodnak - leginkább az útszéli csavargók (al)világában érezte magát otthon. A tárlat megmutat párat e kéregbarnával és abszintzölddel festett, "tűzvilágította" táborokból, illetve a mezítlábas-kalapos otthontalanok, verekedő-csatangoló lumpok és komiszok, riadt-fázó arcok, izzó szemű vándorok és sanda csirkefogók közül is. Párizs és a Monarchia söpredéke, megcsúszott és a társadalomból kiesett egzisztenciák, kölyökképű vagy éppen infernális haramiák. Karakán karakterek. A lobogó-pattogó tűz fényétől piros, elmosódott, mosolytalan arcok mintha Twain regényeit illusztrálnák, közben viszont a századvég-századelő szociografikus igényű tablóit is adják. Szívesen néztem volna még többet belőlük. Akárcsak a drámai, tájba vesző, lucsokban masírozó, megtört-meggyötört katonák őszinte, szép, hősies frontképeiből.

A kiállítóhely funkciójából is következik tán, hogy a tárlat alapos akkor, amikor a panteista géniuszt mutatja be és elnagyoltabb, amint a rémisztő, sötétebb festményekhez ér. Biztosan sokan fogják azt is vitatni, hogy milyen alapvető munkák maradtak ki a „121 legszebb Mednyánszky" közül. A válogatás viszont ettől még érvényes. A kiállítás, ha nem is vázol teljes pályaképet - miért is lenne feladata? -, azért sokfelől bemutat egy markáns életművet. Az ezerarcú, fájóan gyönyörű Mednyánszkyt pedig mindenképpen látni kell!

121 legszebb Mednyánszky festmény
Virág Judit Galéria, Budapest, Falk Miksa utca 30.
Megtekinthető: 2011. november 27-ig.