Igazi finomság a Magyar Nemzeti Galériában

A Ferenczy-kiállítás frissen, izgalmasan vezet végig a modern magyar festészet egyik kulcsfigurájának életművén. Sőt: ínyencségekkel is szolgál.

Ahogy a Magyar Nemzeti Galéria Ferenczy-tárlatán készített ákombákom jegyzeteimet nézegetem, egyre-másra a "finom" jelző bukkan elő a lapokról. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy - a halmozati szóismétlés óvatos, de édes bűnébe esve bár - mielőtt a tárlatot alaposabban bemutatnám, előre is bocsátom, mennyiféle finomságot rejt számomra Ferenczy Károly gyűjteményes kiállítása.

Ízléses, finom az installáció. Ennek is köszönhető, hogy az életművet korszakok, témák, de főleg festői motívumok mentén körüljáró igen gazdag tárlat - közel 150 festményt és 80 grafikát mutat be - nem válik zsúfolttá. Kis dolog ugyan, mégsem lényegtelen, hogy a frissességet az ötletesen mázolt háttérfalak is fenntartják. Színeik kiemelik, sőt olykor halk párbeszédre is hívják a festmények színvilágát. A családi vonatkozású képek terme meghitt piros színben játszik, a műtermi alkotásokat és a bibliai témájú képeket méltóságteljes, mégsem malasztos kék háttér elé aggatták, a grafikák, skiccek és szénrajzok remekül érvényesülnek a sötétszürke falon, az idilli tájképek ékes égkékje pedig szinte képről képre vezeti szemünket a világosszürke teremben. További finomságot jelent Ferenczy kiállított skicceinek, tanulmányainak vonalvezetése, a kontúrok finom kidolgozottsága, sőt egy a festő karakterétől és festészetétől tán távolabb eső, éppen ezért számomra igazi ínyencségként szemlélt karikatúrák jelenléte is. Ferenczy ugyanis akkor sem tagadta meg kifinomult stílusát, amikor ebben a vaskosabb műfajban próbálta ki magát. A barátokat és pályatársakat - többek között Thorma Jánost, Rippl-Rónait és Iványi Grünwald Bélát - megörökítő tréfás rajzok ugyanis elegánsan torzítanak. Különösen érdemes a figyelemre a Ferenczy önmagát Jacques Tati Hulot úrjához hasonló nyakigláb langalétaként, tenisztrikóban megjelenítő karikaturisztikus önarcképe.

Miután kedvhozóként megízleltük a kiállítás kulináris pikantériáját, ideje belefognunk jelentőségének méltatásába is. Több mint száz esztendeje már annak, hogy 1903-ban Ferenczy, saját műveiből válogatva, így a magyar festészetben addig példa nélküli módon, mintegy önmaga fejlődését interpretálva, nyolcvannál is több művét állította ki a Nemzeti Szalonban. Ezt követően a művésznek csupán 1922-ben, majd 1940-ben volt legjelesebb munkáiból válogató gyűjteményes kiállítása. Az idei - a művész születésének jövőre esedékes százötvenedik évére is emlékező - monografikus igényű tárlat a Magyar Nemzeti Galéria nagyszabású egyéni kiállításainak sorába illeszkedik. Folytatása a Rippl-Rónai, Mednyánszky, Vaszary művészetén keresztül a modern magyar festészet megszületését tematizáló sorozatnak. Ferenczy helyét a modern magyar művészetben éppen az említett 1903-as kiállítás tette megkérdőjelezhetetlenné. Kritikusai akkor egybehangzóan állították, hogy Ferenczy a korszak legjelentősebb alkotója.

Jelen tárlat súlyponti célja véleményem szerint, hogy bemutassa a művész sokoldalúságát és alaposságát. Igen erős a felütés: alighogy megérkezünk, három impozáns, nagyméretű napfényes-árnyas képet látunk. A Dombtető távolba révedő, kalapját igazító, sétabotjára támaszkodó, tüdejét a természet varázslatával teleszívó apró alakja szinte a Ferenczy-ouvre szintézisét adja. A tájba vesző ember, az emberbe költöző táj metaforája lüktet a képen. A lebukó Nap sugarai hátulról világítják a vásznat, tökéletes az idill, giccsnek nyoma sincs. Idilli pillanatot jelenít meg a Patak II. című kép is, noha a levetett kalap és felöltő tulajdonosa a képmezőn kívül esik (tán éppen a festő maga?), mégis (nap)fürdőző, a természettel egybeérő szereplőt sejtet. Nem sokkal odébb két bibliai alak néz ránk. A ruhátlan, tiszta, csodálkozó Ádám és a ruháitól megfosztott, úgyszintén tiszta és csodálkozó József. Utóbbi tekintetében mintha értetlenség, vád is bujkálna, ahogy a Ferenczy képi világára jellemző időtlen-sosehol háttér előtt áll. Az emeleti kerengőn zömmel magántulajdonban lévő, ezúttal egymás mellé tett képváltozatok, vázlatok és tanulmányok az alkotói folyamat gondosságának és precizitásának izgalmas mintázatát rajzolják ki.

Ezzel az alapos felvezetővel, néhány önarckép megtekintése után indulunk neki az életműnek. A szentendrei korszak életképei fényképszerű, puritán pontossággal mutatják be a 19. század utolsó éveinek kisvárosi világát, a Kertészek és a Kavicsot hajigáló fiúk pedig előlegezik már a nagybányai korszak - sőt, talán Ferenczy egész festészetének - legfontosabb témáját: táj és ember viszonyát. Nagybánya vidékének erdőségeit Ferenczy előbb szűrt fényű, misztikus árnyékzónaként festi meg, ahol először csak meg-megcsillan, idővel viszont teljesen kisüt a Nap. A dús, burjánzó vegetációban, a dombok között házikók bújnak meg, a fahidak titkos légyottok helyszíneivé válnak, az erdőt hazafelé tartó favágók, a tisztásokat a kellemes napfényben ejtőzők népesítik be, a patakokban vidám fiatalok pancsolnak. Kékek, zöldek, kalapok és újságlapok határozzák meg a vásznakat. A természet erejét, hatalmasságát és szépségét ünneplik ezek a képek, de sosem válnak harsányan bukolikussá.

Bár alighanem Ferenczynek a természet volt az igazi műterme, a következő teremben a ténylegesen műteremben készült kompozíciókat látjuk. Csendéleteket, aktokat, illetve a festő késői korszakának visszatérő modelljeinek, a cirkuszi artistáknak és birkózóknak a képeit. A nagybányai festmények csodás kékjei itt is előkerülnek ugyan, de a hátteret inkább barnák, vörösek, bordók határozzák meg. Bibliai kompozícióit azzal teszi örökérvényűvé a művész, hogy egyszerre profanizálja (kortársainak ruháiba öltözteti, modelljeinek arcvonásait kölcsönzi nekik) és miszticizálja (a fentebb is említett időtlen, borzongós-borongós tájba helyezi) őket. Sosem parabolaként érdekesek ugyanis számára ezek a bibliai történetek, szívesebben keresi és ábrázolja a bennük rejlő érzelmeket, feszültségeket.

Szinte önálló mikrotárlatként kapott helyet a kiállításon a Ferenczy-család. A róluk szóló teremben nemcsak a művész feleségéről és gyermekeiről készült képeit láthatjuk, hanem az ő saját alkotásaikat (rajzokat, szobrokat, szőtteseket) is. A terem közepén emellett pár fotót és levelet is kiállítottak. A tárlatot egyébként is gazdag tárgyi anyag színesíti Ferenczy bizonyítványának másolatától kezdve, kedves olvasmányain át egészen az első világháborúban a nevére kiállított frontpapírokig. Ha a falakra írt életrajzi adatokon túl további érdekességeket szeretnénk megtudni Ferenczy-ről és a Nagybányai Művésztelepről, akkor érdemes belenéznünk a földszinten vetített dokumentumfilmbe, ha pedig a kiállítás keletkezéstörténetéről, illetve aktuális állapotáról olvasnánk, akkor mindenképpen kattintsunk az MNG lelkes csapatának gyakran frissülő, friss nyelvezetű blogjára.

A kiállítás kurátorai alapos munkát végeztek, Ferenczy művei pedig önmagukért beszélnek, szóval mindenkinek ajánlom, hogy amint teheti, látogasson el a reggelente ködbe burkolózó - mintha maga a művész rendelné - Magyar Nemzeti Galériába.

Ferenczy Károly (1862-1917) - Gyűjteményes kiállítása
Magyar Nemzeti Galéria
Megtekinthető: 2012. május 27-ig.