Jelmezraktéri séta a Hagyományok Házában

A Hagyományok Háza nyílt hetet tartott szeptember 12. és 18. között, mi pedig kihasználtuk az alkalmat és elmentünk megnézni, mit is rejt a Magyar Állami Népi Együttes jelmeztára.

Szalagokat, csizmákat, fejek felett hatalmas karnisokon lógó ingeket, kalapokat és alsószoknyák tucatjait. Többek között. Jelmezraktéri sétára három alkalommal is el lehetett menni: Palik Krisztina, a népi együttes jelmeztárosa vezette körbe a Hagyományok Háza ruhákkal teli helységében a látogatókat.  A séta kezdetére várva ideálisan el lehetett tölteni az időt a jubileumi kiállításon, mely az intézmény tízéves működését járja körül színes és nagy tablókkal: a költségvetéstől a külföldi fellépések felsorolásán át a különböző gyermek- és felnőttképzések bemutatásáig meg lehetett tudni mindent, amit érdemes.

Összejött egy körülbelül tízfős, száz százalékig női társaság (a fotós kollegát leszámítva persze). A programkeresőkből, érdeklődőkből és népművészetet kedvelőkből álló csapatnak először a futó kiállítás bábuinak ruháit mutatta be Kriszta, melyek fotók alapján készültek egy-egy táncos mozdulatait tökéletesen megörökítve. Rögtön kiderült, hogy egy ilyen ruha elkészítése - ahogyan az sejthető - nem két perc.

A Hagyományok Házában teljesen adekvát gondolat aztán végig velünk maradt: hogyan lehet ma létrehozni valamit régi eszközökkel és hogy hogyan érdemes változtatni, újítani, igazodni a körülményekhez. Ha egyszer már nem él az az állat, amelynek a szőréből készült például egy mellény, hát mit lehet tenni. Kriszta leginkább praktikumpártiként dolgozik egy, a régi idők emlékeit felelevenítő szakmában, természetesen mindenekelőtt a táncosok kéréseire figyelve. Ők ugyanis - ahogyan meséli - nagyon igényesek az öltözködésükre. A tánckarral, énekkarral és zenekarral rendelkező Magyar Állami Népi Együttes (MÁNE) 1951-ben alakult meg, 1997-ben Prima Primissima díjat is nyertek két kategóriában. A táncosok jelmezraktárosuk elmondása szerint egyszerűen másként, máshogyan táncolnak egy olyan ruhában, amin érzik, hogy nem egyszerű utánzata vagy másolata az eredeti öltözékeknek. Hogy mi lehet a valódi, fizikai a különbség, az olyan egyszerű jellemzőkből kiderül, mint például a ruha súlya. Egy valódi, napokon át keményedő szoknya egészen másként viselkedik, mint az egyszerű nejlon.

Nincs ebben melegük, nem nehéz így táncolni? - merül fel a logikus kérdés a szűröket, kabátokat nézve. Persze a gyakorlatias megoldás fontos, de a válasz inkább az, hogy ők úgy szeretnek táncolni, hogy a színpadi látvány ugyanazt a minőséget produkálja, mint amilyen az eredeti ruháé. Ahogyan a ruhákról mesélt, Kriszta azt is kiemelte, hogy a népművészet tárgyait nem kell félteni: használni kell az eredeti funkciója szerint, és ha elromlik idővel, hát lehet készíteni a másikat. Erre persze régen is akkor volt lehetőség a falvakban, ha éppen nem volt rengeteg munka. A funkció fontossága mellett a kézművesség, az alkotófolyamat örömeit is kiemelte a népművészettel egész életében foglalkozó, amúgy pesti születésű és védőnő végzettséggel rendelkező jelmeztáros. Általános egyetértés övezte a felmerült gondolatot, miszerint azoknak, akik egy 20 méter hosszú szalagot hímeztek, valószínűleg nem voltak problémáik az őket körülvevő világgal. Ilyen munkákat Kriszta szerint egyre kevesebben ugyan, de csinálnak - nem szomorkodni kell tehát a nehezebb körülmények miatt, hanem élni kell. Akkor is, ha már alig akad csizmadia az országban és sokan pvc-csövekkel erősítik a szárat.

Kriszta mellett két öltöztető dolgozik a társulattal, egyikük a férfi, másikük a női táncosok ruháival foglalkozik. Ők azok, akik a ruhákat pontos, az előadás során használt sorrendben helyezik el egymás mellett. Minden táncos saját számmal rendelkezik, így kerülik el az összekeveredéseket - a magas polcok és a rekeszek mind számfeliratokkal vannak ellátva. Az öltöztetők segítenek becsatolni a becsatolni valót és bekötni a sokadik kendőt, ráadni, megtalálni, elsimítani. A viselet akkor nevezhető autentikusnak ha az egy, kettő, három, esetleg még több alsószoknyára kerül a felső szoknya. Ha modern a jelmez, mint például a Pannon Freskó című előadásban, akkor egy alsószoknyára egy egyszerű szabású ruha jön, amelyre még egy elütő színű, lapszoknya szabású felsőszoknya is kerülhet. Hogy mennyire bánnak jól a ruhákkal a táncosok, mikor alig van néhány percük átöltözni, Kriszta mosolyogva válaszol: „mindig van, aki jobban röpteti a dolgait, de arra vagyunk mi." A rengeteg figyelem mellett persze, ami ezeknek a ruháknak jár.

A Hagyományok Háza a néphagyományt igyekszik életre hívni a 21. században is, annak mai hasznosítására és megélésének különböző módjaira igyekszik felhívni a figyelmet. A nyílt hét alatt lehetőség volt többek között a MÁNE működésébe betekinteni egy nyílt próbán, kézműveskedni, táncolni, beszélgetni, tapasztalatot cserélni, kiállítást nézni, táncelőadást nézni és mesét hallgatni. A színpadi műsorok mellett a Hagyományok Házában állandó gyerekprogramokkal, illetve népzene-, néptánc, népmeseoktatással és kézműves foglalkozással is várják a látogatókat.