Hidat építeni a szakadék fölé – Beszélgetés Hemrik László múzeumpedagógussal

A múzeumpedagógia, mint a legtöbb fiatal tudomány, az Egyesült Államokból származik.

A múzeumok alap funkciója - megőrizni a kulturális értékeket és javakat - mellett a 20. században egyre nagyobb igény alakult ki a felhalmozott ismeretek átadására. Ez a tendencia mára szinte az egész világon érvényesül: a múzeumi gyűjtemények könnyebben befogadhatóvá tették az addig féltve őrzött kincseiket.

- Magyarországon mióta beszélhetünk múzeumpedagógiáról?

- A '70-es években volt az első felfutása, ekkor az oktatási törvény kötelezte az iskolákat a múzeumlátogatásra. Ebben az időben tényleg sok gyerek jutott el a kiállítóterekbe, bár elég nehézkesek voltak ezek a látogatások; nélkülözték az innovatív elemeket, amelyek nemcsak eseménnyé, hanem tanulsággá alakították volna a látnivalókat.

- Mikortól változott meg a helyzet?

- A múzeumok világára hatékonyan hatott a rendszerváltás. A kialakult versenyhelyzet rákényszeríttette az intézményeket, hogy minél jobb kiállításokat hozzanak létre. Ezzel egy időben egyre fontosabbá vált az is, hogy a közönséget odacsalogassák a tárlatokra, hogy a látogatók jól érezzék magukat. Fontos lett, hogy a közönség érezze: foglalkoznak vele, „beszélnek" hozzá.

- Milyen pozíciót foglal el ebben versenyben a Ludwig Múzeum?

- Különleges, lélegzetelállító, tartalmas világba lép, aki ellátogat hozzánk. Ez azonban kevés, mert a látottak megértéséhez utakat is kell mutatni. Nálunk lehetőség van arra, hogy az idelátogató csoportok kiszakadjanak a hagyományos oktatási rendszerből. Tartalmában itt sem történik más, mint az iskolában. Van egy oktatási tartalom - egy kiállítás, egy alkotó, egy adott kép, egy korszak -, amit fel kell dolgozni; lehetôség szerint minél izgalmasabb eszközökkel. Épp ezért a foglalkozások - a múzeumpedagógia séták - sok interaktív és játékos elemet tartalmaznak.

- Hogyan veszitek fel a kapcsolatot az iskolákkal, a különböző csoportokkal?

- Legtöbbször a tanárok keresnek meg minket, jellemzően azok, akik szeretnének kilépni a megszokott, iskolapadhoz kötött oktatásból. Mi pedig törekszünk arra, hogy a programfüzeteink, hirdetéseink eljussanak az iskolákba. Próbáljuk felhívni a tanárok, csoportvezetők, programszervezők figyelmét a létezésünkre, a foglalkozásainkra.

- Nehéz a kortárs művészetet fogyaszthatóvá tenni a nagyközönség számára?

A Ludwig Múzeum paradox helyzetben van, mert a kortárs művészet nem igazán akar intézményesülni. Nem azért születnek ezek a képzőművészeti alkotások, hogy múzeumi értékek legyenek. A LUMÚ célja, hogy a kortárs művészet jelenleg legdivatosabb és legújabb trendjeit, valamint az ezeket a legmagasabb szinten képviselő alkotóit bemutassa. A sok, jó,

értékes kiállítás, akció mégsem evidenciaként hat. A nézők legtöbbször nem élvezik és nem értik meg saját koruk művészetét. A mai globális világban mindenkinek joga van az értékek és információk megszerzéséhez és megértéséhez. A világ legtermészetesebb dolgának kellene lennie, hogy az emberek értsék a saját koruk művészetét. A kortárs társadalom vágyait, igényeit a kortárs művészetnek kellene kielégítenie. Azonban az emberek, akik élik a hétköznapjaikat, nem a kortárs művészetben találják meg esztétikai élményeik forrását, hanem a művészettörténet által meghaladott alkotásokban. Ez posztmodern tünet.

Több művészeti jelenség létezik, zakatol egymás mellett. A világgal együtt a művészet is bonyolult és gyorsan változik. Nem mindenkinek van ideje arra, hogy a legaktuálisabb művészethez eljusson. Nekünk, múzeumpedagógusoknak az a célunk, hogy a kortárs értékeket minél szélesebb közönséggel megosszuk.

- Mi a legnagyobb kihívás a munkátokban?

- Amikor eljön ide egy csoport - bármilyen dinamikájú, életkorú -, egy szakadék két különböző oldalán állunk, és a foglalkozás ideje alatt közösen kell felépítenünk egy hidat. Ebben a hídépítésben én a tárgyi, pedagógia, pszichológia tudásommal veszek részt, a szakadék másik oldalán álló emberek pedig az érzékenységükkel, a világról való tudásukkal, a szerteágazó művészeti tapasztalataikkal. Ha jó napunk van, akkor a séta végére felépül ez a híd. Semmi világmegváltás nincs ebben. Az sem biztos, hogy kortárs rajongók lesznek. Létrejöhet azonban egy olyan együttlét, amely pozitív irányba mozdítja az emberek művészetekhez való viszonyát.

- A szervezett csoportok, programok esetében könnyebb a dolgotok?

- Az úgynevezett klasszikus múzeumpedagógiai foglalkozások a hétköznapi nyitva tartás ideje alatt zajlanak, szervezett csoportokkal. Mindenkinek szervezünk foglalkozásokat: az óvodásoktól egészen a nyugdíjas csoportokig. Kialakított, jól működő rendszerünk van erre. Középpontjában egy témával, amelyet próbálunk jól feldolgozni a művek között. Nem célunk mindent megtanítani vagy megmutatni. A kevesebb néha több. A szervezett csoportoknál didaktikusabb keretek közé kell zárni a foglalkozást. Ezek minden esetben szakadékba való ugrást jelentenek, ezért próbálunk információkat szerezni a hozzánk látogatókról. Azonban ezeken a didaktikusan felépített foglalkozáson is fontos, hogy a gyerekek, a csoportban lévő emberek reakciói felszínre kerüljenek. A hétvégi programjainkat szabadidős tevékenységnek választják az emberek, főleg szombatra próbálunk szervezni. A tárlatvezetésen és a beszélgetéseken nem az a cél, hogy a művésszel a szakma legfelkészültebb és a szakzsargont legjobban használó művészettörténész beszélgessen. Sokkal fontosabb az ismeretterjesztő szint elérése és megtartása. A LUMÚ 10-től 10-ig programjain látható filmek igényes alkotások, amelyeket érdekes környezetben nézhetnek meg az idelátogatók. A hétvégi programjainkon több improvizációra van lehetőség. Az IS-IS randevúnak vagy a Félkör programnak, amelyen a hónap műtárgyáról beszélgetünk, sokkal lazább a szerkezete. Szerteágazóbbak lehetnek ezek a foglalkozások, amelyeknek fontos elemei a résztvevők spontán gondolatkísérletei, érzelmei, élménybeszámolói. Éppen ezért ezek a programok számomra is tartogatnak meglepetéseket...