Verdi: Requiem

A mű 1874. május 22-én hangzott el először. Az előadásnak hatalmas sikere volt – s a Requiem azóta is töretlenül népszerű az egész világon.

Verdit (1813-1901) 1868-tól, Rossini halálától foglalkoztatta egy halotti mise komponálásának terve. Eleinte olyan nagyszabású műre gondolt, amelynek minden tételét más-más olasz komponista írja. Ez Rossini halálának első évfordulóján szólalt volna meg először. A terv végül nem valósult meg, Verdi azonban megkomponálta a maga részét, a Libera me-t, sőt, amikor kiderült, hogy a Dies irae-re sem akad vállalkozó, annak vázlataiba is belefogott. Két évvel később egyik barátja biztatására hozzálátott, hogy a többi tételt is kidolgozza. A munkának újabb lendületet adott Alessandro Manzoninak, az olasz Risorgimento egyik vezérének, az itáliai irodalom kiemelkedő alakjának, Verdi jó barátjának halála (1873). A zeneszerző most már kifejezetten Manzoni emlékének szánta művét, amely végül 1874. május 22-én hangozhatott el először a milánói Szent Márk-székesegyházban. Az előadásnak hatalmas sikere volt - s a Requiem azóta is töretlenül népszerű az egész világon.

"Verdi újabb operája, ezúttal egyházi köntösben" - vélekedett ironikusan Hans von Bülow. "Ilyen művet csakis lángész írhat" - írja Brahms, Bülow sértő fanyalgásával szemben védelmezve a vokális polifónia utolérhetetlen remekét. Magyarországon röviddel az ősbemutató után, Erkel Sándor vezényletével adták elő a halotti misét.

A Requiem hét nagy tételből áll, az első a Requiem és a Kyrie. A könyörgés az isteni fenség hangján szól, a szólisták egymástól veszik át a dallamot, majd belép az énekkar is a drámai szózatba, s a halkuló lezárásban válik csak igazi könyörgéssé. A Dies irae több részre tagolódik, a nyitó Dies irae a harag napjának borzalmait jósolja, a Tuba mirumban a rézfúvósok és a basszus énekes játszik főszerepet. A Liber scriptus lényegében a mezzoszoprán áriája, a Quid sum miser pedig a szoprán, a mezzo és a tenor tercettje. A Rex tremendae drámai zenéje a két férfihangon hajlik fohászkodásba: Salva me, fons pietatis - Ments meg, kegyelem forrása. A Recordare, az Ingemisco és a Confutatis után a Lacrymosa siratóénekével zárul ez a monumentális rész. Az Offertorium archaizáló hangjával a Sanctus és Benedictus harsány tónusa áll kontrasztban. Ezt követi az Agnus Dei, amelynek alaptémája ugyancsak közel áll a gregoriánumhoz. A komor és méltóságteljes Lux aeterna előzi meg a végső, Libera me kezdetű tételt, amely fantasztikus, valóban az öröklétbe vezető utat jár be, a drámai tetőpont után a szopránszóló suttogó hangján hal el a könyörgés: Szabadíts meg, Uram.