Jaja, abszolút elszakad. Az alkotás teljesen függetlenedni tud a lelkiállapottól. Még szerencse. Különben a hányatott sorsú zeneszerzők mindig depri műveket írnának, az elkényeztetettek meg hepiket. A lényében létező és valaha létezett összes gondolatot és érzést a legkülönfélébb kombinációkban írhatja ki magából adott pillanatban, adott műben a zeneszerző.

Valószínűleg a zeneszerző időnként épp úgy függetleníteni tudja a hangulataitól a művét, mint sokszor magunk is a mű hangulatától a saját hangulatainkat.

Magam a legderűsebb hangulataimban szoktam a legbúsabb népdalokat dudorászni pusztán a szépségükért. De az ellenkezője is igaz: tegnap épp nem túl derűs hangulatban betelepedtem Vásáry Mozat-hangversenyére, és már a nyitó Esz-dúr zongaraverseny közben minden gond súlytalanná vált, megoldásuk rózsaszínben tűnt fel. Ráadásul egy zeneszerző feltehetően sokkal erőteljesebben éli át a művet, másoknál. Amin utóbb a világ ámul, annak ő miért ne kerülne a hatása alá? Ha intenzív szellemi munkát végzünk, magunk is kívül kerülünk a saját ügyes-bajos dolgainkon, sőt, még a fizikai állapotunk észlelése is tompul. Így nemigen találok kivetnivalót abban, hogy egy zeneszerző műve elszakad az aktuális örömeitől vagy bánataitól.

Kedves Vörösbegy és Zenebolond, én azt hiszem, nem különbözik lényegesen a felfogásunk a kérdésről.

Beethoven a Heiligenstadti Végrendelet címet viselő, tragikus dokumentummal egy időben írta életműve egyik legderűsebb, legdallamosabb művét, a II. szimfóniát. Ezekben a nagyságokban a géniusz elsöpri a tépelődő, esendő embert, olykor drasztikus erővel, hogy a környezetük is megbotránkozik belé.

Megtoldom: a Don Giovanni prágai bemutatójának "másnapján" 1787. november 6-án írta a "Des kleinen Friedrichs Geburtstag" című blődli-dalocskáját.

Kedves Zsölény (29),
a mű Mozart saját kezű jegyzékében 'Zenei tréfa'-ként szerepel. Persze a 'Falusi muzsikusok' ettől még nagyon találó elnevezés. Az akár a Leopolddal való "leszámolásra" utalhatna, hogy elsősorban nem a kispályás előadókat, hanem főleg a középszerű komponistákat gúnyolja ki. Csakhát 1787-ben Wolferlnek semmi baja nem volt az apjával, hiszen már 1782-ben szembefordult vele, azzal, hogy Bécsben maradt, s ráadásul Konstanzét vette feleségül. Ezzel teljesen kivonta magát Leopold fennhatósága alól, anyagilag is önálló, családos ember lett. Az ifjú házaspár 1783-as salzburgi békülő-látogatása csak részleges eredményt hozott, amikor azoban Leopold 1785-ben Bécsben járt, már szent volt a béke, s később sincs nyoma semmilyen összezördülésnek. Az öreg persze kicsit zsémbes volt, s nem vállalta Mozarték gyerekeinek nevelését a tervezett angliai turné idejére (amit nagyon sajnálok), de ez minden.

Kedves Moor, az emberábrázolás kortól és (ál)tudományos elméletektől függetlenül mindig szívesen húzott az ideálokhoz. Konkrét személy esetén az idealizálás sokkal inkább a megrendelőt izgathatta, semmint a művészt. Az antik portrészobrászatban is látni ezt, de a korszaknak a legkevésbé sem idealizált darabjai is bőven vannak. Szókratész vagy Diogenész mellszobra, illetve teljesalakos szobra a hitelesség érzésével, az egyénítéssel és az arcvonások intelligenciájával ellensúlyozza, hogy mindkettő távol van az ideáloktól. A láttán nincs vágyódásunk az ideál után. Ha Szókrátész szobrából egy debil nézne ránk, az lenne számunkra az igazi csalódás, de a portrén látszó intelligencia, a személyiség kisugárzása kárpótól az ideál megjelenésének elmaradásáért.

Az arc arányai, illetve deformitásai már tapasztalti alapon is jelei lehetnek bizonyos értelmi, érzelmi tulajdonságoknak, betegségeknek, a szemükkel dolgozó művészek ezt nyilván észrevették, és ha valamiért kellett, feltehetően korrigálták is.

Eszembe jutott még valami: gondoljatok arra, hogy a német (pre)romantika számára Schiller (jaj, tervezőm!) jelenti az abszolút zsenit, nem is véletlen, hogy milyen eszményi szépségnek ábrázolták. De mi legyen pl. Mozarttal, mert ugye vannak a többé-kevésbé hiteles, gülüszemű, rágcsálóforma képmásai és az idealizált romantikus Mozart-portrék. Vagy mi legyen Puskinnal? És az sem véletlen, hogy Liszt imádta a fényképezkedést. A művész tehát előszeretettl alkalmazkodik az arcvonások sztereotípiáihoz (aki szeret tükörbe nézni).

A Szondi-teszt tapasztalati alapon jól működik, de senki se gondoljon arra, hogy tényleg a mentális típusokat állítja csoportokba, sokkal inkább az arcvonásokkal kapcsolatos előítéleteket.
Lavaterék hókuszpókusza sem volt haszontalan, csak éppen Goethe idejében még olyan kérdések megválaszolására akarták alkalmazni a módszert, ami butaság. (Azaz mégsem teljesen: nem véletlen, hogy pl. éppen a zseni felismerhetősége érdekelte a romantika korát.) A Lavater-módszer, az arc egyes anatómiai pontjainak egymáshoz viszonyított helyzete, arányai az antropológia számára lettek igen fontosak. (Azért, mert a múlt század első felében ideológiai förtelmek alátámasztására is használták ezt a tudományt, attól az még tudomány.) Még a Barcsay-féle művészeti anatómia is említi az ún. arcél-szöget, mint a profilból való ábrázolás egyik legkarakteresebb jegyét. És ide tartozik a Goethe-Mozart-kor másik nagy divatja, az árnykép is.

Ami, ha igaz - azt veszem ki a szavaidból - , a zene hangulatát nem befolyásolta.

Azt mondod, moor, hogy ezeket is vizsgálták az utóbbi évtizedekben? Nem inkább jóval korábban?

Egy bizonytalan hitelességű történet szerint Mozart, miután megírta Ein musikalischer Spass című művét, ránézett a címlapra és azt mondta: na ne. Mit og szólni az utókor, hogy ezt a művet írtam közvetlenül atyám halála után?
Legott átkeresztelte Dorfmusikantensextettre.

Nem is csak a térfogatról van szó, hanem az arc arányairól, az orr és a homlok egymáshoz viszonyított szögeiről az arcélen stb. A Szondi-teszt egyébként furcsamód egyes esetekben hasonlóképp működik: ez persze inkább a fizimiskákról alkotott sztereotip benyomásokat illeti, ezek pedig Goethe idején sem lehettek túlságosan másmilyenek, mint manapság.

Túlélte magát, bár nem néz vissza túl hosszú múltra az a megállapítás, hogy az agytérfogatból nem lehet levezetni az értelmi képességeket. Nem tudhatjuk, mikor milyen megállapításra ragadtatná magát a tudomány koponyák vizsgálatából, tehát nem mondanám, hogy a csontok őrizgetése felesleges. Gondoljunk például az arcvonások számítógépes rekonstrukciójára - pl. múmiák esetén- , vagy az elhunyt betegségeinek diagnosztizálására.

Ez a koponya-mánia a XVIII-XIX. század fordulójának kultúrtörténeti divatja volt, Goethe is komolyan vette a Lavater-féle elméletet, hogy az arcvonások alapján meg lehet különböztetni egymástól a zsenit, a gyilkost, a hatalomittas embereket stb. Ezért őrizgették szegényeket a vitrinben. Mindnestre túlélte magát a kopony-ügy, szegény Mozart.

" [...] Ebben a pillanatban hallottam egy hírt, amely nagyon lesújt: hiszen utolsó leveléből már arra gondolhattam, hogy hála Istennek jól van. Most hallom, hogy komolyan beteg! Mondanom sem kell, mennyire jól esnék Magától vígasztalóbb hírt hallanom! S remélem is; bár szokásommá vált, hogy mindenben a legrosszabbra gondoljak.* Mivel a halál (hogy nevén nevezzem), életünk igazi végcélja, néhány év óta olyan közeli ismeretséget kötöttem az embernek ezzel az igaz, jó barátjával, hogy nem jelent többé számomra semmi ijesztőt, inkább megnyugtatást és vígasztalást. Köszönöm Istennek, hogy abban a szerencsében részesített, hogy lehetőséget** adott (hisz [Ön] ért engem), hogy a halált mint igazi boldogságunk kulcsát ismerjem meg. Sohasem alszom el anélkül, hogy ne gondolnék rá: bármilyen fiatal vagyok is, másnap talán már nem leszek többé. S mégsem mondhatja senki, aki ismer, hogy mogorva vagy szomorú volnék az emberekkel való érintkezésben. Ezért a boldogságért naponta hálát adok Teremtőmnek és szívből kívánom minden felebarátomnak. [...]"

*Leopold Mozart 1787. május 28-án halt meg.
**Célzás a szabadkőművességre. (Mindketten páholytagok voltak.)

Mozart levele édesapjának, Bécs, 1787. április 4. (ford. Kovács János)

Csak, hogy végre Mozart is szerepeljen.

Egy csodát vagy a begyemben. Csak azt gondolom, hogy ha úgy érzed, hogy valaki nem ér föl a te értelmi magasságodig, akkor is meg kell adni az elemi tiszteletet. Szégyenérzet nélkül nem tudnám valakivel szemtől szembe állva azt mondani, amit te itt-ott. A nyers megjegyzésekkel se az értelmi, erkölcsi fölényedet, se az igazadat nem bizonyíthatod.

Látom, a begyedben vagyok. Ha úgy akarod, semmit nem értesz.

Azt hiszed tréfáltam? Ez komoly volt, a nem szokványos párhuzamot pusztán némi elégedett mosoly kísérte.

:))))

Nincs azzal a mondattal semmi baj. Az a mondat jó - jó zsölényes.