Kedves Cleo, persze, hogy a cím sántít, de ahhoz képest egész jó, hogy én adtam. A gyerek hivatalos neve mégiscsak a "lassú tétel", legyen akármilyen a füle és az álla. A tempó, a hangerő beszűkülése jó esetben az árnyalás finom lehetőségének kell tekintenünk, tehát nem holmi elszegényedés ez, hanem a szerző, az előadó tehetségének egyik legpontosabb fokmérője.

Ti nem szoktátok érezni egy gyors tétel utáni váltásban, hogy itt be kell húzni a kéziféket, belülről is lassítani kell, áthangolódni, az egy más lélekállapot? Egy jól játszott lassú tételnél mindig ezt érzem. Tavaly, amikor Karsai Márk Beethoven E-dúr és D-dúr szonátáját játszotta az MTA Dísztermében, Beethoven tiszteletéből ugrásszerűen följavultam a lassú tételek hallatán, így született ez a téma akkoriban. És talán egyik hangulattal sem lehet teljesen és pontosan leírni, amiket Cleo alább felsorolt. Méltóság volt benne és visszafogottság. Elfojtás. Talán a romantika küszöbéig a lassú tétel nem is az érzelmek érzékletes kifejezése volt, hanem az intelligens sejtetésé. Bár lehet, hogy ez belemagyarázás.

Már eleve a topic cím is persze sántít. Hiszen a "lassú tétel" nemcsak tempója hanem egyéb tradícionális jellemzője és összetevője révén is sajátos entitást képvisel. Így fontos hogy egyfajta, fájdalmas, édesbús, lamentáló, rezignatív karaktere legyen, mely már eleve beszűkíti a hangnemi lehetőségeket is (szinte kötelező a moll karakter). De természetesen fontos hogy a dinamikai eszköztár is erősen megnyesett (a gyors tételekre jellemző paletta töredéke megengedett). És ebben a mozgáskorlátozott létben csak hihetetlen invenció vezethet kielégítő eredményre. Bárkinek ajánlható, a téma illusztrálásához, hogy otthon a hangszerén egy kedvenc gyors tételét játsza el egy Adagio tempójában. Minden hangjegynél érezhető, hogy egy intrinsic lassú tétel egészen más lépéseket igényelne.

DóraS-nek igaza van. Én is így voltam vele míg játszottam.
Vörösbegy pedig nagyon rátapintott a lényegre. A momentum fenntartásának igen fontos eszköze az előadás. Ha ez tovább rontja a szerzői (tév)koncepciót az egész tétel szétesik és oly mértékben unalomba fullad, hogy minimalista funkcióját, tehát a gyors tételek számára történő létfontosságú kontraszt és szeparáció biztosítását sem látja el. Ez az előadóművészet mélypontja.

A probléma valahol a befogadó és a szerző közötti interakciók lehetőségének beszűkülése miatt alakul ki.

1. Míg majd minden gyors tétel sajátos, és régi bevált rezonanciát kiváltó ritmikai paradigma képviselője, addig ez a lasú tételeknek csak egy kis részére (talán a legkevésbé őszintékre a tánc ritmuson alpulókra, siciliano, sarabande, bolero) igaz.
2. A dallammeneti manírok száma is jóval nagyobb gyors tételek esetében. Ezt kiegészíti az, hogy a gyors tételek hierarchikus szerveződésében több olyan sztereotip egység van mely a zárlatok, modulációk kialakításához hasonlóan egymás függvényeként elképzelhető akkordok csoportjaként egyfajta sémát képez. Az időbeni közelség ezt a hatást felerősíti és az akkordfelbontásokhoz hasonló de eggyel magasabb szinten realizálódó eszközrendszert teremt. A lassú tételekben kisebb a kohéziós erő ezért sokkal átgondoltabb szerkesztés és nívosabb dallminvenció képes a több ütemen keresztül tartó átívelések feszültségének fenntartására. A momentum soha nem veszhet el.
3. A harmonizáció a lassú tétel legfontosabb eszköze. Azonban asszociációs mezsgyéje igen behatárolt. Mert azt az édesbús fájdalmat (valamilyen pozitív kicsengést hordozó negatív emóciót) sokkal nehezebb megcélozni, mint a pozitív érzelmek (agresszív lelkesültségtől a felhőtlen vidámságig) széles skáláját. Sajnos pozitív mellékzönge nélkül sokszor csak diszfória marad ami a lassú tétel lehetőségeit továbbb korlátozza.
4. Sok esetben a szerző vagy a tételen belüli reitárációk (Bolero) vagy saját és más bevált megoldásainak (barokk Adagio-k) ismétlése réven próbál túljutni ezeken a nehézségeken. Ezek a megoldások mint unásig ismételt krisztallizációs pontok fáklyaként világítanak a zenetörténet végtelen földalatti folyosóján. Az ember elkezd morfondírozni és dölnek rá a kedvenc gyors tételek, míg alig talál pár tucatnyi, momentumát nem vesztő igazán feszesre kidolgozott és eredeti lassú tételt.

Bartók ügyesen kicselezte a lassú tétel, jobban mondva az Adagio-írás problematikáját és- élelmes módon -kitalálta a SAJÁT lassú tetelét. Persze nem erőletetett móson, hanem EZ jött belőle, Ez érlelődött ki a Mesterben az évek során. Az elégiái és az éjszaka-zenéi jó példák erre.

Mégis azt gondolom, hogy azért nem menekült a szerző, mert más ízlésvilágot szolgált ki, mint mi hisszük. Talán valaki bölcs majd megmondja, hol milyen műfajban ütötte fel a fejét megfelelően testesen a lassú tétel. De "volt rá igény".
Alapjában a gyors és a lassú tételek között olyanféle kontraszt van, hogy jó esetben még a légzésünket is át kell állítanunk hozzá. A gyorsnál még az izomtónus is más, az érzelmi állapot pedig felfokozottabb. A lassú hallgatása elmélyültebb, "anyagtalanabb" állapot - legalábbis magamon így tapasztaltam.

Azért az elég nyilvánvaló, hogy nem mondhat le minden olyan műfajról egy szerző, aminek "kötelező" eleme a lassú tétel, hiszen akkor a "népszerű" ill. elterjedt formák nagyrésze "tiltottá" válna számára. Inkább lenyeli a békát és örvend a gyors tételei szépségének.

Ahogy én érzem, a lassú tétel lassú volta (bizonyos fokig?) viszonylagos. Olyan műfajú műbe ki vág szívesen - gondolom én -, amelyik nem feltétlen nyeri meg a hallgatóság tetszését. Gyanítom, hogy ízlésbeli különbségek is meghúzódnak e mögött, nwem ugyanaz tetszik nekünk ma, mint a régieknek.

"Ugyanakkor elég furcsa az is, hogy bár sok szerző viaskodott a lassú tétellel, és talán tudta is, hogy nem képes azt nyújtani, mint a gyors tételekben, mégse próbált megmenekülni ettől a kudarctól."

Szerintem ez csak a kötelező formák miatt van így. Ha egyszer egy szimfóniának vagy vonósnégyesnek "muszáj" (volt) lassú tételt tartalmaznia...

A lassú tételek tapasztalatom szerint nem olyan gyakran rosszak, mint az előadásuk. A közepes vagy gyenge előadó sokszor egyszerűen nem érez rá a szerkezetre: azokra a zenei hangsúlyokra, ívekre, belső feszültségekre, amiktől a lassú tételek egységbe állnak, a motívumok egymásba kapaszkodnak, a dallamokba „csempészett” szépség láthatóvá válik. (Ezt a lényeglátás egyfajta hiányának érzem.) A gyors tétel sokkal inkább kézre adja magát.

Ugyanakkor elég furcsa az is, hogy bár sok szerző viaskodott a lassú tétellel, és talán tudta is, hogy nem képes azt nyújtani, mint a gyors tételekben, mégse próbált megmenekülni ettől a kudarctól.

"A gyors tételekben oly szellemes gáláns szerzők sorra elvéreznek egy-egy lassú tétel sematikus megformálásakor. "

Ebben mélyen egyetértek. Hányszor, de hányszor lapozok tovább a lassú tételnél, mert unalmas számomra. Nagyon ritka a jó lassú tétel. Legalábbis ami nekem tetszik.

[31] Esély nincs a válaszra: már rég eltűnt innen Toldiboldi.

[14] Kedves Toldiboldi!

Gould játszotta koncerten a Goldberget (1959, Salzburgi-fesztivál), a felvétele megvan többek között a FSZEK ZGY-ben is.
A felvétel a lassú tétel topicban pedig kifejezetten aktuális:
G. ugyanis itt elrontja a 25. variációt. Már az elején feszélyezi a közönség, és a 25. variáció messze meg nem közelíti az '55-ös felvételt, már-már úgy érzem remeg dühében a keze. Ezután történik a csoda, a dühös 2. tétel, ami a WTK 1. c-moll prelúdiámának karatkterét és nagyságát idézi - persze nem az ő előadásában -, itt válik tragikus nagysággá, ez teszi a visszátérést - az '55-ben "nem éppen kötelességtudó anyát" - az anyai nőiesség egyik legszebb kifejezőjévé.

[1] A lassú tételhez pedig ennyit: Koessler János azt mondta Bartóknak, hogy nincs modern lassú tétel. Bartók ezt másképp tudta.

Iván kedves, nagyon kiterjedt volt a keresés? Netán te voltál, aki egyik alkonyatkor impozáns mozdulatokkal szembepillangózott velem a Balatonban már jóval a bóján túl, és egy pillanatra kutató tekintettel fürkészve az arcom megtorpant? Nem ismertél fel?

Ráadásul nyilvános levélcímem van, ami mindenki, így előtted is feltétlen nyitva áll. Végig elérhető voltam, csak a netezésben korlátozott.

De akárhogy is van, kedves tőled, hogy kerestél. Olyan vagyok a fórumos életedben mint az az alkalmatlan tárgy, amivel nem tudunk mit kezdeni, csak akkor töprengünk el, hogy hova a fenébe tűnt, amikor valaki a megkérdezésünk nélkül kidobta. :)

Iván, és mit szólsz a témához?

Nahát, vörös!

Kerestelek pár hete, úgy eltűntél..remélem minden ok veled.

Talán emlékeznek néhányan, hogy júliusban javasoltam, leheljünk újra lelket ebbe régesrég nyitott témába.

Cleo egy rendes vitaindítót is tudott írni a "Barokkban", bár nem annak szánta. Idecitálom:

"szerintem Handel nem mérhető Bach-hoz lassú tételek terén. Eleve egyet kell, hogy értsek Quantz-cal, aki szerint az az igazi zenész aki lassú tételt tud írni. Ebben pedig Bach és szorosan mögötte Beethoven egyszerűen verhetetlen. Bach olyan kohézióval és dallamalkotási leleménnyel bír, hogy mindig megoldja ezkenek a lírai introverzióknak a problémáját.
A gyors tételekben oly szellemes gáláns szerzők sorra elvéreznek egy-egy lassú tétel sematikus megformálásakor. Csak néhány üdítő kivétel (elsősorban Pergolesi, de Porpora és JC Bach is) képes megbírkózni a feladattal.
Handel noha nem az élmezőny de nálam rangos társaságba kerül Rameau, Vivaldi és Mozart mellé. Első helyen nálam nagy kromatikus lasú áriái (Cara spoza) és orgonaversenyei variációinak alapjául szolgáló témái (elsősorban az Op7-ből) állnak.
Hogy miért ismerhető föl Bach zenéje? Természetesen itt is a manírok segítenek (másképp nem ismernénk föl!). Ezek egy részét példaképeitől vette (leginkább a velenceiektől mint Caldara, Vivaldi, Albinoni) és fertilizálta egy sajátos német koráltradíciós készlettel. Sokat szoktam gondolkodni azon, amikor felismerem őket (szekvenálás, hangszerelési klisék) miért nem unalmasak, és a válasz körülbelül az, hogy Bach nagyon jól érezvén mikor lenne közhelyszerű a textúra, valamilyen szokatlan fordulattal (váratlan hangköz, csavaros moduláció) még a számomra unalmassá válás előtt megajándékoz valmi egészen extatikus hatásu zenei desszerttel."

Én is értem, de más, ha feltevésem van róla, és más, ha te mondod.

Bogár, de legalább K érti. Ez az: hogy az utolsó tétel ELLENÉRE visszatérnék a lassúhoz. A mű nem ért véget bennem.

Asszem értem Leót: Az utolsó tétel "robban". Az váltja ki a tapsorkánt. Tarol. Kérdés: elhomályosítja-e, feledteti-e a lassú tételt?

Igen, ez talán tényleg "bogár".

Vörösbegy, egyáltalán nem rossz :-)

De vajon Richter is ilyesmire gondolt játék közben? Ezután, ennek tudatában, vajon jobban fogjuk-e játszani a lassú tételeket?