LOL

Off

Annak a 2003-as Giulio Cesare-nak a trombiták nélküli előadásmód volt a legkisebb hibája

Kisgyerekként mindennapi étkem volt az Op4 és az Op7. Ehhez képest érzem alulreprezentáltnak.

Kíváló munka lehet e reszlet alapján.

Komlóssy Gábor: A zenekari trombita fejlődése a barokktól napjainkig (hangszertörténeti áttekintés)

Szakdolgozat, LFZE könyvtár, (2003) bővített és átdolgozott változat,(2003-2011)

Ez persze igaz, köszi, nagyon érdekes idézet. Szabad kérdeznem honnan van? :)

csakhogy akkorra már -néhány kivételtől eltekintve- nem tudták az ún. clarino-technikát. A hangterjedelem a g" és a" natúrhangokat nem haladja meg az idézett művekben. Ám ne feledd el, hogy Haydn 2 Esz-dur misét is írt igényes szólamokkal, a Nelson d-moll, az Üstdobpergés D-dur, a Waisenhaus emlékeim szerint szintén. Csak hát távolodunk Biebertől.

"...A barokk trombitajáték ún „rokokó” vagy „gáláns” korszakbeli másodvirágzásával egyidejűleg a bécsi klasszikus mesterek: Joseph Haydn (1736-1800), majd Mozart (1756-1791) és Beethoven (1770-1827) egy újfajta, „polgáribb” zenei kifejezéshez a trombitákat más funkcióval kezdték használni. Az 1800-as évek elejére a trombita a többi hangszerhez képest korábbi vezető helyét elveszítve már alárendelt szerepet játszik a kialakuló klasszikus szimfonikus zenekarban. Leopold Mozartnak, Wolfgang apjának családi barátja volt a már említett udvari trombitás, Colloredo salzburgi hercegérsek kedvence: Schachtner, -akit viszont emiatt Wolfgang nem kedvelt túlzottan. Atyai rábeszélésre komponált ugyan számára egy (mára sajnos elveszett) versenyművet , ám egész munkássága során idegenkedett a letűnt clarino-technikától; hangszerünk számára legjellegzetesebb motívumát a Figaro házassága című operája Figaro- áriájának katonai trombita-szignáljában illetve a Varázsfuvolá-ban Sarastro bevonulási jelenetében írta.

A klasszikus zenekari hangszerhasználat másik jellegzetes példája Händel Messiásának Mozarti átirata; a Halleluja-tételben a trombitaszólam mellett két klarinét és két kürt is szerepel, míg az eredeti trombita-stimm jelentősen le van egyszerűsítve. A magasabb szólamrészek az előbb említett kiegészítő szólamokba kerültek, ezalatt a trombiták a timpanival egyező ritmusban repetált hangokat játszanak. (Az ekkortájt kialakuló kottakiadóknak „hála” gyakran napjainkban is ezeket a redukált változatokat adják elő kellően oda nem figyelő karmesterek pénz illetve megfelelő trombitás hiányában; ám ha nincsen redukált példány, gyakran ők maguk is hajlamosak „meghúzni” a partitúrát; példa erre a budapesti Operaház szervezésében 2003-ban szinrevitt Händel-opera, a Julius Caesar trombiták nélküli „kamara-előadása”).

A hangszer visszafejlődésének okait a barokk trombitajáték technikáját összefoglaló művében 1795-ben a már idézett Johann Ernst Altenburg német trombitaművész és teoretikus a clarino-technika kihalásával magyarázza. A hanyatlás ténye tagadhatatlan, ám ennek okai főként a társadalmi változásokra vezethetők vissza. Az Európában a XVIII. században dúló lengyel örökösödési háború, majd a porosz-osztrák háborúk egész sora tönkretette a gazdaságot és elszegényítette a főnemesi udvarokat. A francia felvilágosulás és a jozefinista eszmerendszer a terjedő szabadkőművességgel együtt jelentős hatással volt a városi polgári gondolkodás fejlődésére és fokozta a nemességgel szembeni elégedetlenséget. A végső lökést a francia forradalom és a király lefejezése adta. Maga Altenburg is, aki korábban udvari virtuóz (Hoftrompeter) volt, elbocsátása után tábori trombitásként élte túl ezt az időszakot, majd orgonistának szegődött és végül nagy szegénységben halt meg. A nagyobb létszámú zenekarok és trombita-együttesek tagjait ekkorra már rendszerint szélnek eresztették, szerepüket kisebb vonós és fafúvós kamaraegyüttesekkel pótolták. A híres hangszerész-műhelyek (pl Nürnbergben) sorra bezártak, vagy reménytelenül vegetáltak.

A klasszikus stílus

A céhes rendszerrel szemben fokozódó ellenérzések miatt és a szűkebb kör számára előadott pompázatos muzsika háttérbe szorulásával egyidejűleg egyre inkább a mindennapok szórakoztató zenéjében is teret nyertek a rézfúvós hangszerek. 1797-ben a drezdai választófejedelem szolgálatában álló hercegi trombitások nem véletlenül panaszkodnak az udvarmesteri hivatalnak (Hofmarschallamt), hogy „… sérelmeik fő oka, hogy a hercegi udvar… gránátos-, gárda- és tábori oboistái (Hautboisten) hasonlóan a városi- és paraszti zenészekhez (sic)…trombitát fogtak a kezükbe…így például a drezdai városi zenész …Johann Adam Schmiedel minden héten a Richter-kávézó kertjében koncertezik trombitákkal és dobokkal…”

Az 1700-as évek végére a pompázatos hercegi udvarok fennhéjázó, harsogó bevonulási és ünnepi zenéje egyre ódivatúbbnak (altmodisch) számított, helyét melodikusabb polgáribb, a szélesebb közönségnek szóló muzsika vette át. Az egyre népszerűbb fafúvós hangszerek mechanikai és hangi fejlődése látványosabb volt, hangkészletük bővebb, hangjuk pedig kevésbé éles és előtérbe törekvő mint a trombitáké. Mivel a rézfúvós hangszerek közül a trombitánál mélyebb hangolású vadászkürt felhangsora már az egyvonalas oktáv közepétől volt a dallamok játszására alkalmas, vékonyabb, kónikus csőkiképzése pedig lágyabb, a vonósokhoz és a fafúvósokhoz jobban alkalmazkodó hangzást eredményezett; így törvényszerűen egyre inkább a trombita konkurrensévé vált. A kürt zenekari felvirágzása a klasszikus korhoz köthető, (pl Haydn és Mozart szimfóniáiban és versenyműveiben) és az 1800-as évek elejére teljesen kiszorítja a trombitát a kamaraművekből.

Ugyanekkor, a korai klasszikus zeneirodalomban alakul ki és a mai napig használatos a „két kötött -két ütött” négyes csoportosítású nyolcad- és tizenhatod-futamok alkalmazása a zeneművek előadásában. Ez a játékmód szintén lágyabb hangzást nyújt a barokk jellegzetesen keményebb (ún „heroikus-menetelő”, a korhű együttesek előadásában gyakran „duplán pontozott”) ritmusainál.

Ezekben az új kamara és szimfonikus együttesekben a trombita egyre inkább tutti-hangszerré vált, főként a forte részek akkord-erősítésére szolgált és csak időnként felhangzó harciasabb (ám a korábbiaknál jóval alacsonyabb fekvésben elhangzó) szólisztikus fanfárokkal emlékeztetett eddig megszokott karakterére (így pl: Haydn: Nr. 100-as Katona-szimfóniájának II. tételében, a Nelson-mise Benedictus –tételében, a Reggel szimfónia első tételének katonai tábort idéző Morgenruf-jában, illetve Beethoven Fideliojában vagy a kifejezetten „pompázatos” igényű, sajnos napjainkban ritkán játszott Házavatás-nyitány ünnepélyes bevonulási fanfárjában)...

usw.

Sőt, Haydné talán még inkább, mint Händelé. Ha itthoni koncertprogramban ritkán is találkozni velük, de ha csupán a hanglemez-elvételek számából indulunk ki, akkor Handel nem is áll olyan rosszul. 

Megnéztem... :O nehezen találok szavakat... a legjobb amikor a szellő lapoz a művész úrnak... XD

Köszönöm!

Délnémet-osztrák vidékeken a C-trombita az elterjedtebb, ezért van hogy az ünnepi misék hangneme mindig C-dur. Még Mozartnál is. :)

Ez az ún "nagy D-dur". emellett ebben a hangnemben van egy "kis D-dur" koncert-szonáta és egy 3 trombitás versenymű - a hangnem a hangszer ( a barokkban szinte kizárólagos) alaphangja miatt D- később a rokokóban néha Esz, (Telemann: 2 trombitás vmű) nagyon ritkán F (érdekes hogy E sose- ha tudtok olyat, jelezzétek  )

Nemcsak Handel, hanem Haydn orgonaversenyei is rendkívül alulreprezentáltak. Haydn versenyművei persze általában, de ez igaz az egész klasszicista versenymű repertoárra.

A Fidelio indító honlapján jobb oldalt látható.

? hol? belinkelnéd?

Nézd meg a koncert kékben reklámját!!!!!!!

Szétröhögöd az agyad. Először azt hittem paródia.

Igen, ismertem. Csodás anyag, remek interpretáció.

Figyelem! Már régen megfigyeltem, hogy Telemann koncertjeinek sajátossága a versenymű szemlélet, de barokk szonáta tételszerkezet!

http://www.youtube.com/watch?v=mR9ZVfTRIUo

Ettől mindig borsódzik a hátam...

Gondolom van néhány D-dúr trombitaversenye

Belinkelnéd?

Az én egyik kedvenc dallamom Telemann D-dur Trombitaversenyének nyitótétele. :)