no comment???

--
az én hibámból lemaradt a szerző:

A legtöbb, mi adható (a Royal Philharmonic Orchestra koncertje)
(BaCi, 2006-04-05).
Érdemes egymást olvasni.

....adják a tétel elsõ felének kereteit.
A hatalmas zenekar egy emberként sugározta a reménytelen hiábávalóság érzetét.

És ezek után egy amolyan "csak azért is vidámak vagyunk" befejezés jött.
Arcul csapták a közönséget, ahogy kell.
Nesztek! - mondtatta velük Sosztakovics. Ha nektek ez a mûvészet, ez a zene, akkor itt van. Tegyétek zsebre ezek után, ha bírjátok!
Nem bírtuk. Egyszerûen nem lehetett.
Olyan hitelesen csinálták.

És ebben bizony nagy szerepe volt Gattinak. Célirányos mozdulatok, a zene minden szegmensét egyértelmûvé tévõ intések. Nyoma sincs a színpadias mozdulatoknak, egész testtartása a zenére koncentrál.
Az V. szimfónia teljes egészében megszületett, ahogy a Figaro és a Tûzmadár is.
És ez a legtöbb, ami egy koncerten megtörténhet!

---NB- udvariatlanságnak tűnhet, de számomra ez a beszámoló" érthetőbb. A kritika és a kritikus Berlioz óta helyenként inkább kivégezni, min értetni akar. Azt hiszem rosszmáj pontosan fogalmazott (4) Sajnos.

folyt:

Sokak kedves darabja, a Tûzmadár zárta az elsõ félidõt.
Ha gyerekként hallom ezt a koncertet, talán itt lett volna az a pont, amikor úgy döntök: én bizony nagybõgõs leszek. Már a Figaro kezdõ motívumában is káprázatosak voltak a basszusrészleg vonósai. De az a hangszín, amit a Tûzmadár kezdõ taktusaiban hallhattunk tõlük, minden eddigi elképzelésemet felülmúlta. Ugyanazt tudják a hangszeren, mint a hegedûsök.
Ebbe a gyönyörûen elõkészített, sokat sejtetõ mesekertbe léptek be egyenként a fafúvósok.
A pasztell háttér élénk színekkel telt meg, melyek tónusát gondos fülek igazították az elõzményekhez.
Nagyon figyelnek egymásra. Ennek köszönhetõen teljesen tiszták, és a harmóniák keverését illetõen is minden esetben profi munkát végeznek. Az erõs impresszionista hatásokat tükrözõ Tûzmadár pedig meghálája az egységes zenekari játékot, s egy békebeli mesekönyv színes, burjánzó rajzait láttatja a hallgatóság lelki szemeivel.

Az igazi nagy feladat a második félidõre marad.
Mindig súlyosan érinti az embert, ha tömegek tragédiájával szembesül. De talán még megrázóbb, amikor az egyén megkerülhetetlen nyomorúsága válik egyértelmûvé.

Sosztakovics nincs jó passzban, amikor az V. szimfóniát írja. A Kisvárosi Lady Macbeth zenéjét ért támadások után nem éppen bíztatóak kilátásai.
Itt is rendkívül nagy zenekarral dolgozik, mégis, ha jól nyúlnak hozzá az elõadók, valahogy a kicsiség, az elveszettség érzetét kelti a zene.
A Londoniaknál az elsõ tétel dermedt keresgélése a második tétel keringõjében próbál feloldódni. A kezdeti szögletes 3/4 azonban nemhogy puhulna játékuk nyomán, hanem egyre ijesztõbb, hegyesebb súlyokkal, akcentusokkal lesz tele. Mintha falábakkal táncolna valaki a deszkán. A harmadik tétel largója pedig maga a lemondás. A teljes nihilben úszó pianók és a tökéletes kétségbeesés kontroll nélkül süvítõ fortissimo hangjai

audietur et altera pars:

2006. április 2.
Budapest Kongresszusi Központ
Royal Philharmonic Orchestra
Vez.: Daniele Gatti
MOZART: Figaro házassága - nyitány, K.492
STRAVINSKY: Tûzmadár - szvit
SOSZTAKOVICS: V. (d-moll) szimfónia, Op.47

Nem indult jól ez az estém. A számomra túl hosszúra nyúlt vasárnapi rokonlátogatás kimerítõ élménye után pusztán csak hab volt a tortán, hogy a Kongresszusi Központban lesz a koncert. Véleményem szerint a száraz akusztikájú, látványra sem túl impozáns terem nem alkalmas egy világszínvonalú együttes vendégül látására. A labilis szerkezetû, zajforrásként szolgáló székekrõl már nem is beszélek.
További baljóslatú elõjelnek tekintettem az elhúzódó kezdést és a rengeteg késve érkezett vendéget is.

De nem lett igazam.
Az elsõ taktusoknál világossá vált: páratlan koncertet fogunk hallani.
A Figaro-nyitány szédületes tempóban és a nagyméretû apparátushoz mérten elképesztõ mozgékonysággal szólalt meg. Az opera huncut csínytevései villantak fel a zenekar játéka nyomán.
Daniele Gatti elõször a mozarti érzetek terén mutatta meg képességeit. Sehol egy fölösleges mozdulat. Nagy egységeket dirigál, de úgy, hogy nem kérdéses a részletek játékmódja sem.

FOlytatódik...

A cikket olvasva tegnap nekem is eszembe jutott, hogy hozzá kéne szólni, de arra jutottam, hogy ez nem is koncertkritika lett, hanem közönségkritika.
Na, persze a közönség is része a koncertnek, tehát lehet, hogy mégis koncertkritika...?Nem tudom eldönteni.
Fura egy írás, az biztos.Ha jobban átgondolom, inkább a kritikusról szól, amolyan élménybeszámoló.

kiegészítés, ugy tünt, végül G. megérezte a közönség szimpátiáját, juniusban újra jön / a Scala zenekarával /, talán hallhatjuk

a kritikák azért vannak, hogy elolvassák, vagy nem. / kommentálni kár /, a koncert-élmény viszont megmarad, ami nem ugyanaz mint cd-t hallgatni, mondja / teljesen szubjektiven / ezuttal is "csak" egy zeneszerető

na, a kritikusok kritikusainak ajanlanam ezt a cikket
ime ismet egy konkret pelda
szoljatok hozza!
(szerintem szellemes, csak kiscsit sok a szo a korulmenyekrol a zene rovasara)