Öööö...

100!

Mint korábban is jeleztem, én is fenntartással fogadtam a Bartók zv. előadását, de ezért változatlanul inkább Barenboimot és a zenekart "hibáztatom", nem annyira LL-t. LL még nem kiforrott, de kétségtelenül igéretes zongorista. A körülötte dúló médiafelhajtásról meg nem ő tehet, ő csak meglovagolja ezt, mint annak idején Kiszin és még sokan mások. (Inkább LL. körül legyen médiafelhajtás, mint Szentpéteri Csilla körül...).



Brucknert szerintem nem játszották rosszul, de B. maga elég, khm. nehezen játszható jól...

zesa, köszönöm a tapintatodat :-)))

és akkor ez most mér van ??

az talpát

az segít?

Volt valami vicc régen, aki emlékszik, kérem, írja meg a Viccesben talán, a poén ilyesmi volt, párbeszéd, talán... "tessék nyalni! az segít? nem, az .ináját..."

A betűméret ingadozásért elnézést.



Contrapunct, ha úgy gondolod, hogy nem is nagyon mondtok ellent egymásnak, akkor én gyorsan visszavonulót fújok, Isten ments, hogy közétek álljak :)

Jó éjt!

Kedves Szabolcs!

(talán nem haragszol meg a tegező formuláért, nekem így egyszerűbb) Frissítés gyanánt kritikád írott formáját is elolvastam. Igyekeztem kicsit olyan szemmel, hogy megértsem azokat is, akik nem értenek egyet, főleg a szöveg stílusával.

Másodszorra sem érzem másnak a szöveget mint első hallásra. Én ugyan nem voltam a koncerten, tehát mást nem is mondhatok, mint, hogy számomra hitelesen hangzik-e vagy sem? Továbbra is úgy tartom, hogy őszinte, átgondolt írás, amelyből azért kihallik némi odamondási hajlam amúgy vitézszabólegényludasmatyi módjára. Még azon sem lepődnék meg, ha a kritika egyes sorait éppen az ebben a fórumban született lelkendező sorok felett berzenkedve fogalmaztad volna meg.

Az azért kérdés számomra, hogy az ilyen magasan feladott labdát (tételezzük fel, hogy tényleg az volt) illik-e, és kell-e így lecsapni? Úgy tűnik, sokakat  bántott az _enyhén_ vitriolos fogalmazás. Szerintem nagyjából határesetről van szó, egyszer-egyszer "belefér a pakliba" vagy ha mégsem, akkor annak egy oka van: a Bartók Rádió is a közszolgálat része, amelynek "illik" a középúton járnia (majdnem) függetlenül attól, hogy mi történik mondjuk az ÉS-ben, Narancsban, stb. Talán nem véletlen, hogy szóba került Kroó György neve.



Nagyon részletkérdés de szerintem van a szövegben egy nem túl szerencsés kép, én ugyan rajzolok, de nem tudom milyen az az elmaszkírozással történő felrajzolás.





A vicc kedvéért: egyszer még én is éreztem a szívemben a hideg vasat, ugyanis velem is előfordul, hogy ott állok a dedikáltatók sorában. És van úgy, hogy egy nagyon vacak koncert után nincs kedvem odamenni és jópofizni, de van úgy, hogy erőt vesz rajtam a számítás és azt mondom, dedikáltassunk csak, dolgozzon a mester, így legalább ötszáz forinttal többet adnak majd a lemezért az antikváriumban - ami persze sovány vígasz az elfecsérelt méregdrága koncertjegyért...

:))





(Kedves Szabolcs, már csak azért sem várok választ, mert tapasztalatom szerint nem szerencsés, ha egy "közszereplő" az anonimitást élvezők táborában próbál tiszta helyzetet teremteni. Nem lehet, valaki úgyis másként fogja gondolni.

Nem.

Örülök, hogy némi humorérzéket vélsz nálam felfedezni, de a kritikák stílusát illetően ez olykor bizony elhagy. Már nem először szólok itt hozzá ezügyben. (Legutóbb pl. a Chick Corea koncert kapcsán)

Különben, ha alaposan utánaolvasunk mindketten, voltaképpen nem is nagyon mondunk egymásnak ellent a kritikussal.

"A lassútételben igazolták hírüket, a zongorista és a vonóskar között végre kialakult a kommunikáció, a vonóshangzás eszményi volt, és Lang Lang is elkezdett végre muzsikálni."

Csupán az az érzésem, hogy valahogy másként közelítünk mi ehhez az egész dologhoz. Rosszul nem esett, ez azért túlzás, - de nem tetszett, ez kétségtelen.

Kedves contrapunct! (a többiek ezt átugorhatják...)

Nem esik nehezemre elnézést kérni a (téves) következtetéseim miatt, amennyiben úgy gondolod, hogy "tökéletes a félreértés" Azt persze kevéssé értem, hogy a tökéletes félreértésre miért éppen ezt a három tagmondatot idézted tőlem???

1. az ÚZÚ kritikája rosszul esett (mármint neked), ezt nehéz lenne cáfolni [71] hozzászólásod tükrében.

2. Ebből a hozzászólásból (a többit tényleg nem olvastam) az sem derült ki, hogy voltál-e a koncerten? Persze azóta elolvastam a topikot és így már tiszta a helyzet.

3. Nem csak az, hogy jelen voltál, vagyis előnyben vagy hozzám képest, hanem hogy  nagyon mókásan néz ki egymás mellett amit Te írtál, és amit Molnár Szabolcs. Így már nem csodálkozom. Engedelmeddel idéznélek:

"az eddig is közismert volt, hogy rohadtul tud zongorázni, nos ez be is bizonyosodott. Ezúttal azonban az is kiderült, hogy van lírai és drámai érzéke, ki tud csalni hangszeréből érzékien szép hangokat is. Pontosan és jól frazeált,"

Hááát, akkor most kinek higgyek? És, hogy ne legyek igazságtalan, idézem a mondatod befejezését is: "...talán helyenként túlzó volt" Amit megkoronáztál a végén:

"Mindent összevéve úgy tűnt, hogy bizony néhány órára idesuhant Budapestre a világszínvonal."



Kedves contrapunct, miután többször is jelét adtad a humorérzékednek, nem lett volna szerencsésebb az ÚZÚ kritika után azt mondani, hogy: "Tyű gyerekek, lehet, hogy ezt beszoptuk?"

Vagy finomabban szólva: tökéletes félreértés?

Köszönjük, így legalább nem kell újra meghallgatni.

Tisztelt fórumozók!

Bemásoltam a kritikám szövegét, mert Zrínyiről szólt az egyik hozzászóló, miközben és Adyra gondoltam. Ha valakinek még van kedve erről a témáról beszélni, írni, akkor az eredeti szöveg ismerete talán hasznos lehet. Néhány nap múlva természetesen a Rádió honlapján is olvasható lesz a kritika. 

A szétroncsolt első tétel után a ruhatárban még szenilisen viselkedő zenekar megmutatta, hogy miért is híresek ők páratlan szimfonikus hangzásukról. A fúvósok letették hangszereiket és a zongora énekét csak a vonósok kísérték. A lassútételben igazolták hírüket, a zongorista és a vonóskar között végre kialakult a kommunikáció, a vonóshangzás eszményi volt, és Lang Lang is el kezdett végre muzsikálni. A tétel egyik fontos pillanatában, amikor a scherzószerű középrész után visszatér az Adagio anyaga, még arra is utaltak bizonyos jelek, hogy Barenboim kitalált valamit, az adott hely problémájára született valamiféle megoldás, úgy tűnt, hogy ezt előre meg is beszélték, ennek megfelelően a kivitelezés is meggyőzően sikerült. Az már más kérdés, hogy a középrész delíriumos tántorgásában nem volt köszönet. A harmadik tételre sem javultak fel látványosan a fúvósok, Lang Lang karakterizáló képességéről pedig annyi derült ki, hogy egy markáns arcélű profilt leginkább elmaszkírozással szeret felrajzolni.

E siralmas produkcióban Lang Lang fegyvertársa Barenboim volt, s hogy ketten felelnek a gyalázatért, azt híven tükrözte az ünneplésre adott válasz. Négykezesezni kezdtek, hihetetlen érzékkel kiválasztották a Bartók-műhöz leginkább illő ráadást, Schubert kedélyes katonaindulóját. Frenetikus volt, gondolták mindazok, akik kéjjel viselték ezt a megalázó pofont, míg mások „nekünk Mohács kell” felkiáltással kimenekültek az előtérbe.

A szünetben szerencsére nemcsak dedikációra került sor, a tűzoltókat visszacserélték a ruhatárban felejtett fúvósokra. A felhangzó Bruckner-szimfónia minden pillanata arról tanúskodott, hogy ez az együttes már legalább 120 éve játssza. Ez persze eszünkbe juttathatja a tradícióról, megszokásról szóló mahleri intelmet és némileg csökkenti a karmesteri teljesítményt is. Az első tétel félreismerhetetlen vonóstónusa, valószerűtlenül csiszolt hangzása már önmagában enyhítette az első félidő traumáját, nyugtatta a sajgó sebeket. Sebnyalogatás közben pedig az ember nemigen tesz fel olyan kérdéseket, hogy hol marad a darab belső izzása, hol van a folytatás iránti olthatatlan vágy, hol van a méltóságteljes hömpölygés titkos célja. Pedig ezek a kérdések a Bruckner-interpretáció alapkérdései, ha ezek közül egyet sem tud megválaszolni az ember, akkor ez egy normális, hétköznapi koncerten bizony súlyos fogyatékosság lenne. De hát ez nem volt normális, hétköznapi koncert. Ezúttal megelégedtünk azzal is, hogy Barenboim a II. tételben hatalmas köröket rajzolt a levegőbe, bizonyára ezzel akarta jelezni, hogy a tétel maga a tagolatlan idő, az élet pedig nem más, mint napra nap, egyhangú siralomvölgy. A Scherzóban tapasztalt építkezés üdítő volt, s ahogy Barenboim a finálé elején kiemeltetett a klarinétossal egy furcsa melódiát, ez arra utalt, hogy a karmester nem csak ismeri Bruckner Ötödik szimfóniájának hasonló helyét, hanem a két szimfónia között kapcsolatot is lát. Ez figyelemre méltó megfigyelés egy egyébként felszínesen gondolkodó, nagy tehetséggel megáldott, önmagát kizsigerelő muzsikustól.

Lang Lang nagy elánnal, tüzesen vágott a billentyűk közé, ahogy elindította a művet, az valóban sodró lendületű volt. A hangok nagy részét el is sodorta ez a lendület, de azért mutatóban megmaradt néhány. Belefeledkezett önnön zsenijébe, s nem vette észre, hogy a világhírű bécsiek a ruhatárban elcserélték a fúvósaikat egy vidéki tűzoltózenekarra. Mert amit e derék tűzoltók az első tételben műveltek, az épp ésszel felfoghatatlan. Volt idő a jelenség vizsgálatára, hiszen Bartók a teljes első tételt fúvósokra hangszerelte. Ennyi rossz pillanatban, rosszul megfújt hangot még soha nem hallottam. Lang Lang pedig száguldozott tovább, ritmustalanul, kapkodva, irtózatos erőfeszítést mímelve. Zongorázásának erejéből nem sok jutott el a hátsó sorokba, az elől ülők viszont irtózatos hangerőre panaszkodtak. Az értelem és az értelmezés leghalványabb szikrája sem villant fel, Lang Lang azt találta ki, hogy ügyes és fürge lesz, a szokatlan helyen szereplő hangsúlyokat légkalapáccsal szólaltatja meg. Nyilván azt hiszi Bartókról, hogy ő afféle csiszolatlan gyémánt, vad zseni, egy egzotikus kis nép vadóc szertelenje, akiből csakúgy ömlik a lélek és a szenvedély, irracionálisan, megfoghatatlanul, de mégis ellenállhatatlanul. Ez a zene intellektuálisan értelmezhetetlen, nincs belső logikája, nem koherens. Éppen ezért megtanulhatatlan, memorizálhatatlan hangtömeg. Technikailag nincs vele gond, ha kell, gyorsabban is le tudom játszani – így Lang Lang –, de az elsajátíthatatlan mennyiségű hang megszólaltatásához kotta kell. Lang Lang ki is teregette a kottatartóra szólamának lepedőit, de nem alázatból, a kottaszöveg iránti tisztelete jeléül, hanem azért, mert nem került be a műbe, valóban nem tudta azt elsajátítani. Miként a verset szavaló, de a vers struktúráját, belső rendjét fel nem fogó színész, ő is a memóriát megtámogatva, papírról olvasta fel a művet, nehogy véletlenül pöttyös helyett pettyezettet mondjon. Pedig ha rájön, hogy az adott helyen nem lehet három, csak kettő szótagból álló szó, akkor erre a mankóra nem lenne szüksége.

A budapesti közönség el van kényeztetve. Február 19-én csak neki, csak most és csak itt, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben játszott a világhírű Bécsi Filharmonikus Zenekar, a világhírű Daniel Barenboim vezényelt és a világhírű kínai csodazongorista, a még mindig csak 25 éves Lang Lang zongorázott. A budapesti közönség úgy érezhette, hogy idejött hozzá a világ. Az eredetileg meghirdetett program megváltozott, erről a Művészetek Palotájának sajtóközleménye időben tájékoztatta a nyilvánosságot, ebből a közleményből idézem, hogy a „Bartók-művekkel és német romantikus alkotásokkal turnézó Bécsi Filharmonikusokat dirigáló Daniel Barenboim családi okokra hivatkozva váratlanul lemondta hétvégi bécsi hangversenyeit. Magyarországi fellépését azonban nagyon fontosnak tartva Budapesten a publikum elé áll. Így kizárólag a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben hallható az egyik legkeresettebb karmesterrel koncertező, páratlan szimfonikus hangzásáról híres zenekar. A műsor módosult, ám a koncepció megmaradt: az első részben változatlanul Bartók II. zongoraversenyét tűzték ki Lang-Lang szólójával. A szünet után a Táncszvit és Schumann IV. szimfóniája helyett Bruckner VII. szimfóniája hangzik el. Az előadásra egyébként már minden jegy elkelt”.

            Nem is baj, hogy megváltozott a program, az elkényeztetett budapesti közönség így legalább megmenekült attól, hogy a Bartók-zongoraverseny csapnivalóan rossz előadása után a Táncszvit ürügyén is megalázkodjon, és kimutassa, hogy a fogalma sincs Bartókról. Rendkívül lehangoló, hogy Bartók hazájában, a Bartók-év után ennek kell örülni. Az nem baj, ha egy koncerten az előadók rossz napot fognak ki, vagy csak egyszerűen rosszul játszanak, van ilyen. Az sem baj, ha ezt alkalomadtán Bach, Beethoven vagy Bartók zenéje sínyli meg. Ilyenkor az ember illedelmesen tapsol három másodpercig, jelzi, hogy köszönöm szépen, ennyi elég. Nem tapsolja vissza a művészt, nem ünnepli a világsztárt, nem erőszakol ki ráadást, s legvégül nem kígyózik hosszú sorokban a szünetben, hogy lemezborítót, műsorfüzetet, jegyet, fényképet dedikáltasson azzal, aki tíz perce még a felismerhetetlenségig szétvert egy kompozíciót. Ugyanis ez történt.

[77]

Tökéletes a félreértés:

"Látom rosszul esett nektek az ÚZÚ kritikája ... számomra például egyáltalán nem derült ki a hozzászólásotokból, hogy Ti ott voltatok-e ezen a koncerten? ... Bevallom nagyon úgy érzem, hogy ha visszaolvasnék ebben vagy a Lang lang topikban kiderülne, hogy ti nagy rajongói vagytok."

Egyrészt: 19-20 -ban leírtam benyomásaimat. Azt elvállalom, hogy túl elnéző vagyok, sőt még azt is, hogy nem értek hozzá. Lang Lang rajongó azonban egész biztosan nem vagyok, de mindez végülis teljesen mindegy.

Másrészt: elsősorban a kritikus stílusát kifogásoltam, s evvel csatlakozom Brentanohoz és Waldemarhoz.

Talán mégis inkább vissza kéne előbb olvasni kissé. (?)

Kedves zesa!

Írtam, hogy nem voltam jelen a koncerten, és igen, nyugodtan olvass vissza bárhol, látni fogod, hogy Lang Lang játékáért nem vagyok oda. Számtalan felvételét hallottam már, sokat a YouTube-ról néztem-hallgattam végig, de mindig rettentően zavart a showmankedés (ezért magyar művészek esetében sem vagyok oda...), ami gyakran az értelem rovására ment (de nem mindig!). Nekem a kritikus stílusával nem volt semi bajom, csak a ruhatáros poénjából volt nehéz kikeveredni, de ezen is túltettem magam. Lang Lang nevét pedig lehet, hogy igenis a-val kell kimondani magyarul, én meg nem tudtam, hát ez van. Szerintem őrült, aki a Bartók 2.-at kottából akarja játszani, úgyhogy nem csodálom, ha alapból felszívta magát, aki beült oda hallgatni és látta a sokaság sznobizmusát.

"Egy kicsit óvatósabban szidalmaznám Lang Langot, mint amennyire az kézemfekvő volna egy ilyen Bartók-zongoraverseny után. Tény, hogy ami a koncerten elhangzott, annak igen kevés köze volt Bartók II. zongoraversenyéhez, de ez nem különösebben meglepő...."

A zenekarról:

"Barenboim zongoristaként és karmsterként is foglalkozott Bartókkal, ehhez képest gyáván és óvatoskodva vezényelt, ami végtelen távolságra esik Bartók zenéjétől, a zenekar pedig olyan súlyos hibákkal, hányavetin és felkészületlenül játszott, hogyha nem lett volna a vonóskar, ha nem tudott volna a hegedű a második tétel elején olyan jeges, tompa fémszínnel megszólalni, akkor már a zenei világvége közeli eljövetelét jósolhatnánk."

Fáy Miklós: Élet és irodalom

néhány nap múlva bizonyára a netről is olvasható lesz, most csak ennyit körmölök ide.

Úgy tűnik, hogy abban a nyomtatást és nevet vállaló kritikusok, fanyalgók abban egyet értenek, hogy Bartók műve nem hangzott el. Akkor miért ne beszélhetnénk a közönség felelősségéről, aki egy ilyen produkcióhoz adja tapsait. 

Kedves Brentano!

Valóban figyelmetlen voltam, az írásodat nem az ÚZÚ kritikája inspirálta. Ezért bocs! A többi megállapításom még áll.

Számomra egyébként érdekes, hogy ott voltál a koncerten, mégsem fogalmaztál meg olyan mondatot, ami érdemben az előadásról szólt volna. Számomra ez is "árulkodó".



A többieknek is: érdemes lenne alaposan szemügyre venni ezt az ÚZÚ kritikát, mert én (ízlések és pofonok...) nem találtam különösebben sértőnek, sem megalapozatlannak (hogy Zrínyiék hányan voltak?...). Kroó Györggyel természetesen logikus összehasonlítani, de ne feledjünk el két dolgot: Kroó György olyan időkben alkotott, amikor hasonló kritika egyszerűen el sem hangozhatott volna. Természetesen az ő békességes szemlélete sem viselte az ilyesmit. Az ő sorai között is olvasni kellett, ha az ember szerette volna tudni az őszinte véleményét. Ez az idő elmúlt. És azt nem nehéz tudomásul venni, hogy ha "sztárok" lépnek fel a magyar színpadon (rohadt sok pénzért!!!) akkor a kritikus tollába... is több vér tolul.



Szerintem Csont András kritikája után az ÚZÚ-t máris egy szelíd megnyilvánulásnak fogjátok nevezni. És, hogy a saját ingerküszöbömet jelezzem, amíg Molnár Szabolcs stílusával semmi gondom sem volt, Csont Andrásé már kissé a "lealázásra" hajaz. (de tartalmilag ez is igaz lehet)

Kíváncsi vagyok ezek után a népszabadságos megmondóember véleményére (bocsánat, nem jut eszembe a neve)