Kermesnek szerintem nincs igazán jellegzetes hangja - kissé fakó néha, sem nem édes, sem nem karakteres - de ettől függetlenül én szeretem, ahogy énekel. Szépen díszít, és egészen kiváló felvételei is vannak.

Nekem sem mindig (eleinte kifejezetten unszimpatikus volt az alapján amit láttam tőle), néha túlkiabálja, vagy rosszkor vesz levegőt stb., de a Colori d'Amore album kifejezetten jól sikerült. Ugyanígy Bartolinak is vannak jól és rosszul sikerült áriái (valamint a kőfaragóknak és a balettáncosoknak is...)

Kermes nem mindig tetszik. Épp az imént hallgattam meg vele egy Hasse-áriát, és hát fene se tudja.... Nem így képzeltem el ezt az áriát.

Hétvégén mutattam az asszonynak néhány felvételt Kermes-ről a youtube-on. Azt kérdezte, hogy nem vak-e. Tényleg annyira nem néz sehova, valószínűleg teljesen befelé fordul éneklés közben, a végén meg úgy néz szét, mint akki éppen felébred, és hirtelen azt se tudja, hol van

Igen, az oratóriumszerű vagy félig szcenírozott előadás sokkal jobb. Pláne kevés, értő közönséggel, a zavaró vizuális ingerek kikapcsolásával (nézőtéri villany), recsegő ülésen, széken, fészkelődő, beszélgető, táska- és cukorpapírnyitogató, műsorfüzetlapozó, mobilozó népség nélkül. Nem ritkán úgy gondolom, hogy szívesen ülnék a nézőtéren teljesen egyedül. Másfelől azonban azt se bánom, hogyha az énekes tudja, mit jelent magyarul a librettó, mit akar az adott áriával kifejezni, és becsülettel felkészül.Utálom, ha az előadó kottát használ. Kifelé figyel, a befelé helyett: hogy mi? Mi van oda írva? Mikor lépek be? Ha csak támasztéknak használja, rendben van. De ha a betanulás hiánya diktálja...

"I was also very interested to listen to one of my arias in particular where I happened to be constantly in motion and climbing all over the set while singing. Could I tell I was climbing stairs? Yes. Will you be able to tell? I have no idea."

Pedig sajnos ez a divat, hogy olyan közönséget is vonzzanak, aki enélkül nem menne operába. Szerintem megette a fene az egészet, ha valaki a történetért meg az operába, kitalálható, mennyit fog fel egy ilyen néző (és nem hallgató) a zenéből. cserébe az énekes aggódhat, hogy a felvételen hallatszik-e, hogy éppen létrán mászik fel éneklés közben (Jennifer Rivera irta blogjában az Olimpiade felvételéről)

Nagyon szépen írod le az "operajátszás mint igazi művészet" ősi dilemmáját, melyet mai napság érdekes módszerekkel, félszínházi vagy koncertszerű előadásokkal is próbálnak megoldani. Váratlan erőt sugároz némely ilyen előadás, elég talán Ottavio Dantone nagy hatású Faramondóját felhozni.

A magas szintű művészi interpretáció intelligencia kérdése is: mi az érzelmek kifejezésének művészileg valóban adekvát módja. Ehhez magas fokon uralni kell technikailag a hangját, hogy amit így produkál, megfeleltesse annak, amit érzelmileg átél. Tulajdonképp az operákban a színpadi játék sokszor azért esetlen, mert minden külsőség kívül esik azon a szférán, ahol az igazi művészet megszületik. Ezért utálom a túlrendeztéseket, mert a hallgatóság akkor igazán részese a belső lelkiállapotnak, ha az énekes figyelemelterelő és zavaró módon nem pakol, rohangál, a publikum drukkjával kísérve küzd a műszaki megoldásokkal, a színpadi mozgás technikai megoldásával, hogy nyakát ne szegje, vagy vágódjon orra stb., hanem letesz minden akciózásról, és segíti a hallgatóságot, hogy ráhangolódjon az ő belső történéseire. Sok rendező ezt nem érti meg, és voltaképp hozzájárul ahhoz, hogy sikerüljön módszeresen elszoktatni a hallgatóságot a zsigerig ható zenei élményekről, sok énekest pedig arról, hogy magával szemben komolyabb követleményt támasszon. Hisz ő arra nem ér rá, mert rendezői instrukciókat teljesít. Bartoli, ha énekel, a haja boglyájától a cipője sarkáig mélyen átélt zene, gyakran megszakítja minden kontaktusát a külvilággal a zenekaron kívül, nem babrál kottával. Callas is ilyen volt, hihetetlen varázzsal bírt. Sokat nyerhetne művészileg minden technikailag felkészült énekes - és mi is -, ha tudna, merne ilyen lenni.

Igen, és Kermes lemezén nagyon szépen, finoman és áttörten adják vissza Bononcinit, épp úgy, ahogy "megérdemli" :)

OFF

Igen, mindketten (Bartoli, Kermes) kicsit "sztárok", és ez néha az előadás minőségének rovására megy, néha pedig összekapják magukat, és tényleg kiérdemlik a sztárságot. Én kedvelem mindkettőt, szeretem a kicsit bolond, pörgős nőket (bár veszekedni egyikükkel se szeretnék )

Igen, ismerem ezt a felvételt,  letisztult, bensőséges interperáció. Talán még egy rossz hangminőségű Bartoli-felvétel érhető el belőle a Youtube-on, de azt sokkal felületesebbnek érzem, bár Bartoli egyébként rendkívül szép, leheletfinoman árnyalt előadásra képes. Bononcini verziója rendkívül szép, méltó lenne legalább akkora figyelemre, mint a tolvaj Handel-féle nagy sikerre vitt megoldás, már csak azért is, hogy Bononcini (és Handel is) az őt megillető helyére kerüljön. Ilyen nemes anyagból dolgozni Handelnek nem volt nehéz, csak hozzáadott egy csipetet magából.

egy jól sikerült ombra mai fu:

http://www.youtube.com/watch?v=yrU7Bmh7xE0&feature=related

(ha volt már, elnézést)

Nem hiszem, hogy Bononcini erősebben hatott volna Handelre, mint egy sor egyéb szerző.

Jól érezhető a hatás - de amikor Bononcini Londonba költözik, gyorsan népszerű lesz; Handel alaptermészeténél fogva mindent magába olvaszt, ami a közelébe kerül, de itt a versenyhelyzet is sok mindenbe belekényszeríti.

Ugyanez lesz a helyzet később Hasséval.

Más műfajokban ez biztosan így van, de az operában eléggé erőteljes az itáliai dominancia (mármint az olasz operában, a franciánál nyilván más a helyzet, bár az is jelentős olasz kezdőlökéssel indult, és kapott további lökéseket (Giovanni Battista di Lulli, Piccini, stb))

Azon belül is a nápolyi Conservatorio-k (dei poveri di Gesu Cristo, della Pieta de Turchini) ahol tanult és/vagy tanított Pergolesi, Durante, Vinci, Leo, Porpora, Bononcini, Jommelli, Piccini, Paisiello, Cimarosa, just to mention a few.

Minden szerző áll valakik vállain!

Az Itáliát járt különböző nemzetiségű szerzők nem kis muníciót szedhettek ott össze, piacképes trendet ismertek meg, de csak a zseni volt képes ebből aranyat verni, mégpedig jól felismerhető saját arcéllel. Nem tudom, mennyire szálazta szét bárki is, hogy az érett művészek munkáiban mi volt a saját nemzeti hozomány, mi volt az itáliai, és mi volt az isteni szikra. Az hogy léteztek magas szintű nemzeti iskolák (németeknél, angoloknál, cseheknél, franciáknál, spanyoloknál stb.), arra utal, hogy volt nemzeti apport is.

Sőt, korábban Schütz - Gabrielik stb. :)

Albinoni 1718-as serenata-jához viszonyítva az utóbbi tűnik régiesebbnek (legalábbis nekem)

Bononcini - hogy eufemisztikusan fogalmazzak - erős hatást gyakorolt Handel életművére. A közismert lopásokon túl is eléggé hasonlít a stílusuk Persze az átvételek/átdolgozások miatt elég nehéz elkülöníteni, mi a saját hasonló és mi a másolás. Viszont már csak a korkülönbség miatt is elég egyértelműnek látszik az információáramlás iránya.

Nyilván nem véletlenül jártak Itáliába a németek, hogy aztán az olaszok vállán állva óriásoknak látsszanak :) (Handel-Bononcini, Hasse-Vinci, Leo)

Nagyon érdekes Bononcinivel. Händel életművének is egyik nagy tetőpontja az ifjúkori itáliai "oeuvre", de ez Bononcinire még inkább áll. Művészete igazi virágzása ifjúkorára esik. Händel "évelő" volt, sokszor virágzott, és mindig másképp. Bononcini zsenije nem tudta megismételni magát új köntösben.

Mindamellett a XVII. század végének elég jellegzetes figurája volt, kiemelkedő volt bizonyos tekintetben, mintegy rányomta bélyegét a korra. Mely stilárisan sokrétű volt, mintegy "belefért" ez a hang.