Kedves Guillou!

Nagyon örülök, hogy  fórum foglalkozik Guillou-val!

Jörg Abbing-féle könyv 71 oldalát olvassa el légyszives,

ott megtalálja a nevem.

Üdv. hyperion

"Drágáim!" 

Ismét (és folyamatosan) lett digitalizálva egy újabb anyag Guillou előadóművészetéről. Különösen két műre hívnám föl az érdeklődők figyelmét:

Az Alice Orgonaországban címűre, melyet a Maestro 1998 januárjában a ZAK-on játszott. Ez most autentikus környezetben azon a hangszeren, (St. Eustache) szólal meg, amelyre komponálva lett. Egészen más a (hang)kép, ha szabad így fogalmaznom. Így ki is jön a darab lényege, mégh úgy is, hogy a narrátor természetesen franciául beszél.



A másik mű a Scenes 'd enfant, mely tulajdonképpen Henry James A csavar fordul egyet című regényének zenei impressziója.



Jó zenehallgatást.



www.youtube.com/user/biblosz



Ui. Guillou életinterjújának folytatása majd azért idővel következik...

Elidőzve még G. Berlini éveinél megállapíthatjuk, hogy az itt töltött évek nagyon hasznosak voltak a fiatal művész számára, megtanult p. németül a szanatóriumban egy szobatársától, akivel máig tartó barátságot is kötött. Annak ellenére boldog időszak volt ez, hogy nagyon szerényen élt egy kisszobát bérelt, és a betegség (TBC) úgy tűnt, örökre véget vethet orgonista karrierjének. Voltak magántanítványai is, akik közül néhánnyal máig tartja a kapcsolatot. Guillou a mai napig el van ragadtatva Berlintől.  Berlin koncertélete progresszív volt azokban az időkben, operákat, koncerteket is sokat látogatott G. Egy Berlini koncertje során ismerte meg Karl Richtert, akivel nagyon jól megértették egymást, annak ellenére, hogy teljesen más előadói koncepciót vallottak Bach-hal kapcsolatban. Jó példáját látja annak, hogy tudja két ember úgy megértetni egymást, hogy homlokegyenest más a véleményük a zenei interpretáció alapkérdéseiről. Ez a dialektika az interpretáció dolgában sokszor hiányzik zenészek között. Richer kapcsán G. megjegyzi, hogy tudatosítani kell a zenei akarat autenticitását, illetve azt, hogy a zenészeknek újra kell tanulniuk más előadói stílusok meghallgatását és elfogadását. Richterrel-akinek játszott is G. Bachot- azonban sosem beszéltek a historikus előadás kérdéseiről; azt hallgatólagosan elismerték, hogy más előadói elveket vallanak. G. egyébként Richert inkább karmesternek tartotta, mint orgonistának. Karl Schaube-val azonban nem értették meg egymást, inkább személyiségi okok miatt: G. fiatal temperametumosságával nem tudott Schaube mit kezdeni. Berlin volt az első igazán termékeny (korai) zeneszerzői időszaka is, bár az igazi nagy művek, pl. az 1963-as Toccata, már a későbbi  G-t előlegezték. Ez az időszak egyfajta zenei előkészület volt G. érett stílusának kibontakoztatására. Duprétől, akit sokra tartott, mint tanárt és pedagógust, sosem tanulta volna meg a zenéről való gondolkodást, hiszen G. eltérő karrierutat szerett volna befutni, mint a teljesen francia hatású, (G. "karteziánus" túlracionalizáltnak nevezett) orgonazenében kiteljesedű tanára. Guillou Duprére visszautalva azt eltérő  pedagógiai elvet vallja, hogy a diákot egy darabról gondolkodni kell megtanítani, miután persze elérte a szükséges technikai szintet, nem pedig közvetlen interpretációs elveket megtaníttatni velük. Példának hozza Gulda zeneiskoláját, ahol jazzoktatás is folyik. "Ha a technikával készen vagyunk, jöhet a darab."

Kedves Guillou, le vagyok nyűgözve! Személy szerint köszönöm nagylelkű fáradozásodat, és végtelenül hálás vagyok azért, hogy megosztod velünk ezeket a nagyon érdekes információkat, melyekhez csak egy szűk réteg tudna egyébként hozzáférni. 

Én pld. Guillou életéről vajmi keveset tudok, és ezek az életrajzi elemek sokat segítenek abban, hogy az Emberen keresztül jobban megértsem a Művészt és Alkotót! Hiszek abban, hogy a személyiség és az őt formáló háttérkörülmények ismerete nélkül nem tudjuk teljesen megérteni egyetlen alkotó belső világát sem.

Igen, ez a Fidelio szellemiségéhez méltó fórumozás, mindannyiunk zenei műveltségét gyarapítani a közkinccsé tett, egyéni erőfeszítéssel megszerzett  tudásanyaggal.



Kedves Guillou, köszönjük munkádat. A Te példád is bizonyítja, hogy a netezést nemes, nagylelkű és főleg értelmes célokra is lehet használni, információs tudásbázist építve, szemben azokkal, akik csak szórakozni, idétlenkedni és üresjáratban órákig  fecserészni  járnak fel ide, tönkre téve a fórum profilját.

Örömmel várjuk további hozzászólásaidat.

A fordítás és a szöveg szerkesztésének bloggeri publikációja közben olykor-olykor érezzük az arra való felhatalmazást, hogy Guillou pályaképében egyre jobban elmerülve levonjuk, illetve beszúrjuk saját, szubjektív zeneesztétikai meglátásainkat. Még elidőzve azonban a könyv tömörítvényszerű fordításának és közreadásának kérdéseinél, azt is mondhatjuk, hogy blog- és műfajtörtörténtet írunk, illetve olvashat a kedves érdeklődő, mert arra még nem nagyon volt példa, hogy egy teljes könyv esszenciájának fordítását megjelentetnének egy fórumban. Bevallom félig önző okokból is teszem: magamnak, saját Guillou kutatásaimhoz gyűjtök anygagot, és úgy gondoltam, hogy annyi energiával, amennyivel egy word dokumentumban menetegethetném az anyagot, háttértárként a Fideliót használom, mellyel együtt másoknak is hozzáférhető az anyag. Ezt azért is érzem morális kötelességemnek, mert a nyugati kultúrában a szellemi termékekből is sokan szeretnének hasznot húzni, de ez azt eredményezi, hogy maga a műveltség, a kultúra és a tudás is pénzfüggő lesz. Ez szakmai és erkölcsi küldetésemmel, meggyőződésemmel is ellentétes, így jött az ötlet, hogy előfordításos tömörítvényekben közöljem-erőnkhöz, időnkhöz mérten-Abbing Guillouról szóló monográfiájának tartalmi kivonatát

Nos, G. Berlini éveinnek feltárulkozása közben érezhetjük azt a diszkrepanciát és averziót, mellyel G viszonyul a francia szimfonikus-orgona hagyományokhoz. Ehhez egész életében hű maradt, mert repertoárjában inkább szerepelnek a német romantika (Mendelshon, Schumann, és persze Liszt, Reubke) művei, mint a hagyományos francia stílusú művek. Persze, ezzel együtt G. azért francia jelenség, mint ahogy Sztravinszkij, Prokofjev is orosz, annak ellenére, hogy életüknek jelentős részét nem odahaza élték le. Művészete mégis több komponensből forrásozik, hogy azt be lehessen illeszteni a hagyományosabb francia stílusba. Az atonalitás, mint német "találmány" erősen köti ehhez a kultúrához Guillout, de majd látni fogjuk, különösen az 1963-mas Toccata kapcsán, hogy ez mégsem német zene, hanem valami fantasztikusan új, addig nem létezett szellemi minőség és zenei stílus. Guillou stílusa nagyon termékeny és érdekes, Magyarországon még nem kellőképpen felfedezett zenei világ. Talán azért is van ez így, mert kiadója a Schott Music úgy aposztofálja orgonaműveit, mint a legnehezebb darabok, melyeket valaha orgonára írtak. Kalandozzunk  tovább e "nehéz" zene világában!

Guillou Berlinben (1958-63) A Lisszaboni klíma és a korábbi tanulmányi évek megterhelése következtében G. egészségi állapota elhanyagolt volt és egyik Berlini koncertje utáni rosszuléte következtében az orvos beutalta egy tüdőklinikára (asztmája és tuberkolózisa volt) Wannsee-ba. Ez a Thomas Mann-i "Varázshegy" szerű kúra jó hatással volt, nemcsak az egészségére: Megtanult németül és a klinika bentalkosainak eseti zongorahangversenyeket tartott, mind a saját, mind az ő gyógyulásuk elősegítésére. A klinikai után meggyógyulva úgy döntött, hogy Berlinbe költözik, de még egy fél évre, szerződése alapján vissza kellett mennie Lisszabonba. Berlinben érték az első komoly zenei élmények, melyek későbbi stílusát is befolyásolták. Ott kötött pl. barátságot Albert Tinz orgonistával, aki akkor a francia orgonazene úttörőjének számított Ném. Országban. Orgonájának diszpozíciója a Mátyás-templomban Cavaille-Coll hatásokat is tükrözött. Emellett G. felfedezte az újbarokk német orgonaépítészetet, melyet magasabbra értékelt, mint az akkori franciát. Klais, Kleuker orgonaépítői munkái nemcsak régi orgonákat másoltak, hanem újabb innovációkkal is kísérletezek. Ezek a hatások alakították G. orgonaideálját, melyet sokkal inkább egy individuális regiszter-szólista, mint egyéniségek viszonyának fog fel, mint a hagyományos francia szimfónikus hangzást, mely inkább "kórusként" egyben adja vissza az emberi hangot, illetve orgonahangzást. Berlinben nemcsak a német orgonákkal, de a német romantikus orgonakultúrával is megismerkedett G. Így két nagy képviselőjüket, Reubkét és Regert is itt ismerte meg jobban. Játszotta többek között Reger B-A-C-H-ját, vagy megtanulta a fisz-moll variációkat, valamint Reubke orgonaszonátáját, valamint zongoraszonátáit. Reubkét sokra tartotta és sajnálja, hogy fiatalon halt meg, mert ki tudja milyen műveket alkotott volna még. Francia viszonyok között, Duprénél nem tudott volna ezekkel a szerzőkkel megismerkedni. A német és francia orgonakultúra közötti különbséget a két nemzet történeti hagyományaiban, mélyreható ellenttéteiben látja G. Reger zenéje és gondolkodása távol áll a francia orgonavilágtól, mely mindig tartalmaz egy kis "eretnek" vonást. G., mindenesetre 1963-as párizsi, St Eustache-i kinevezése után sok Regert játszott ott. Láthatjuk, hogy G. érdeklődése elszakadt a hagyományos francia orgonakultúra kereti közül és az inkább atonális irányba mutató Reger hatása érvényesült a tonálisabb francia zenével szemben. Folyt. Köv.

Guillou Lisszaboni évei (1955-1958): Mint, "Deus ex machina" jött Julia D'Almendra portugál zenetudós felkérése, hogy G. egy régizene egyetemen vállaljon el egy vendégprofesszori állást. Új klímába került tehát Guillou 55 szeptemberére mind időjárásilag, mint zeneileg, kulturálisan. Ez a környezet G. személyisége és zenéje számára nem volt a legideálisabb: rossz állapotú orgonák voltak Portugáliában, ráadásul később komolyan beteg lett az itteni klímától, atszmája és tuberkolózisa volt. Lisszabonban 8-9 diákja volt, heti 18 órát tanított. Több ideje maradhatott volna munkára, komponálásra, de Lisszabon nem tudta azt a szellemi pezsgést nyújtani, mint Párizs. Így is dolgozott és pl. a Fantaisie és a Colloque sorozatot komponálta itt. De közben azért máshol is járt: rendszeresen koncertezett pl. Berlinben és részt vett Poulenc egyik utolsó művének, egyik operájának (Az emberi hang) bemutatóján. Ott ismerkedtek meg és Poulenc természetesen érdeklődött Guilloutól, hogy játszotta-e már orgonaversenyét. Guillou kínos helyzetbe került, (mert nem szerette a darabot, így minden felkérést elutasított) és diplomatikusan azt válaszolta, még nem volt lehetősége előadni. Guillou különben Bach g-moll fantáziája felütésének rossz plagizálását látja Poulenc művének kezdő motívumaiban, emellett fantáziátlan darabnak gondolja az orgonaversenyt. (Ettől függetlenül még kétszer játszani fogja). Visszatérve Lisszabonba, fontos kulturális-szellemi hatásként érte, hogy megismerkedett Julien Gracq francia íróval, aki egyébként egy nagyon sajátos helyet foglal el a nemzetközi irodalomban. (Önmagát autentikus írónak nevezve több díjat is visszautasított) Stílusa szürrealisztikus, nyelvileg nagyon gazdag és árnyalt. Guillou el is olvasta főművét a Szirtiszek partvidékén-t, és nagy hatással volt rá, de csak évekkel később alakult barátsággá, illetve egy Gracq regény által ihletett ugyanolyan című mű, a Les Chapelle des abimes szellemi alapjává-együttműködéssé ismerettségük. Guillou Lisszabonban sokat betegeskedett, majd végig elkísérte az atszma, illetve később tuberkolózia lett, és egy Berlini koncertje közben olyan rosszul lett, hogy orvost kellett hívni, aki azonnali kivizsgálásra rendelte a koncert után. Guillou diákéveinek túlterheltsége (3-kor kelések stb.) miatt sem tudott addig egészségére megfelelően figyelni, ez is hozzájárulhatott állapota rosszabbodásához. Folyt. köv.

Maradjunk még egy kicsit a Párizsi Conservatoire (Guillou-i) világánál, hogy megértsük milyen hatások forrásozzák a későbbi Mester oeuvre-jét. Így beszélnünk kell Guillou Messiaenhez fűződő viszonyáról is. Nos, Guillou benyomása Messiaenről egy meggyőződésesen és mélyen hívő lelkületű embert idéznek meg, aki lélekben is követte a mise történéseit az orgona mellől, emellett barátságos, szelíd, jóságos emberként emlékszik rá. Más kérdés, hogy zeneileg "nem hatotta" meg Guillout, bár egy-két négykezes orgonadarab erejéig működtek együtt is.  Két művét tanulta meg a La Nativité-t és a Les Corps glorieux-t. Voltak olyan kritikusok, akik Messiaen-Guillou esztétikai párhuzamot állítottak fel, de ezt Guillou nem tartja jó meglátásnak. Guillou egyrészt elismeri Messiaen zene-és orgonatörténeti szerepét, de számára zenéje túl "francia", azaz (Guillou számára) akaratlagosan (is) túl struktúrált, túlszerkesztett, mely tipikus francia zenei karakter. Messiaenra pl. Debussy hatott kiemelkedően, ettől is tipikusan francia. Összességében M. zenéje nem kísérte úgy el Guillout, mint pl. Stravinskyé. A Conservatoire végén, Guillou 1 Bachot, 1 romantikus, 1 modern művet és 1 improvizációt játszott vizsgakoncertként. Megjegyzi, hogy manapság már a diákok döntik el mit akarnak játszani a vizsgán, vagy csak imprózással beérik. A konzervatóriumi évek után G. koncertturnét tett, mint zongorakísérő Jacques Labrecque kanadai énekes partnerekén Észak-Amerikában. A mintegy 54 koncert során többnyire Wolf és Schumann műveket adtak elő. Itt Kanadában, egy korábbi évfolyamtársának "templomában" (akivel ott találkozott), adta első orgonakoncertjét, ahol Bach Zenei áldozatának saját orgonaátiratát adta elő. Nemsokkal később (55 nyarán) Dupre felkérte, hogy helyettesítse a St. Sulpiceben a nyári hónapokra, aholis egy mise után egy nő megkérdezte tőle; nem szeretne-e Lisszabonban orgonaprofesszor lenni.  Guillounak, aki orgona és zeneszerzői karrierre vágyott, a sors egyfajta intéseként jött ez a lehetőség, hiszen a liturgikus orgonálás nem elégített ki zenei igényeit. Olyannyira nem, hogy a vallásos révületből fakadó témák túlstruktúrált világának skolasztikus merevsége között G. nem találta meg a "megfelelő hangnemet" saját (erősen széttöredezett, rémületet, iszonyt, kaotikusságot kifejező) zenei világának,stílusának kibontakoztatása felé. Ez a felkérés sorsdöntőnek bizonyult G. későbbi karrierje szempontjából. Folyt. köv.

Drágáim! Ott hagytuk abba, hogy a fiatal Guillou, miután exkluziv meghallgatáson esett át Dupré Meudon-i házának orgonáján, rögtön feltétel nélküli felvételt nyert (15 évesen) a híres Párizsi Conservatoire-ba, mely akkor is, és azóta is a francia, ha nem a világ egyik legfőbb fiatal orgonisták szellemi központja. Manapság is olyan személyek tanítanak ott, mint Latry, Eschaic. (És ott végzett természetesen Cochereau is valamivel korábban mint Guillou, hiszen 24-es születésű volt)  Guillou ott töltött 10 éve alatt (1955-ben végzett) olyan prominens személyektől tanult, mint a már említett Dupré (orgona-improvizáció), Messiaen ("analízis"-zeneszerzés), Durufle (összhangzattan) Causade (fúga, ellenponttan). Guillou úgy emlékszik ezekre az évekre, hogy "konzervatív-hagyományos" felfogású iskolában nagyon jól megtanulta a zene, illetve az orgonálás alapjait. Hogy mennyire bontogatta szárnyait, az abból is látszik, hog Ő már akkor tudta, hogy azokból a stílusokból, melyeket ott képviseltek, nem sok mindent fog adaptálni későbbi egyéni hangvételéhez. Guillou, egy kicsit így ki is lógott a konzervatórium hagyományosabb és szabálykövetőbb orgonistái közül. Ő már akkor meghaladottnak érezte a Widor-Vierne-Dupre-(Cochereau) féle posztromantikus-posztwágneri-posztdebussys eklektizáló-tonális stílust. Dupré orgona és, improvizációs óráira úgy emlékszik, mint "kötelező házifeladatokra", azaz szigorú kontrapunkt között tartott fúgaszerkesztésekre. Ezzel együtt Guillou már ekkor új dolgokkal kísérletezett, legfőképpen a billentés vonatkozásában. Dupre "legato" iskoláját ennek ellenére jó műhelynek tartotta, hiszen kiváló alapozást kapott. Ez a "skolasztikus" felfogás és technika egyfajta szellemi alap volt, melyből el lehett indulni újabb utakra. (Elég ha csak pl. Dupré C-dúr prelúdiumának és fúgájának szerzői és Guillou-i felfogását összevetjük: két teljesen más agogikai-frazeálási-esztétikai világ. Dupré Bachosan játszotta saját fúgáit, Guillou Guillou-san...) Egy írástanítási hasonlattal idézi fel Guillou ezeket a technikai stúdiumokat: ha egy gyermek jól elsajátítja a ceruza fogását, akkor már bármilyen gondolatot könnyeden vet papírra. Messiaent is sokra tartotta, aki zeneszerzés tanára volt és saját műveit is bonckés alá vette óráin. Mindazonáltal a Párizsi világ új volt Guillounak, aki egy katolikus diákotton bentlakósa volt  (a Madrid utcában) és 3-kor kelt, hogy egy "vacak" orgonán gyakorolhasson...folyt. következik.

Hát Kedveseim! Guillou Mester 1930 április 18-á születt Anger-ben, mely jócskán délnyugatra tallható Párizstól, már-már mediterrániumi átmeneti területnek tekinthető, mivel pálmák is megjelennek arrafelé. A földrajzi környezet és terület már inkább egyfajta lágyabb és temperametumosabb, nyitottabb, déli lelkiállapotot tükröz az itteni emberekben, mint az északi hűvösség és zárkózottság világa. Anger ősi város, ahonnan az ANjouk szárzmaznak, így kulturális-politikai értelemben a francia-magyar kapcsolatok is itt fogantak lásd Károly Róbert, akinek szintén magyar felesége volt természetesen, csakúgy mint Guillounak (Suzanne Guillou-Varga). Guillou sokgyerekes családból származott (két fiatakabb és öt idősebb testvére volt. Hogy a sokgyermekesség már akkor is magától értetődően szegénységet jelentett, azt bizonyítja, hogy csak a legidősebb bátyja tudott zeneórákat venni, Guillou-nak (aki beteges, asztmás  gyermekként aposztrofálta magát), csak az ellesés és az autodidakta fejlődés jutott. Persze szerencsés körülmények is segítették ezt, hiszen a város híres templomában (St. Serge) kántorkodott egy latin műveltségű orgonista, aki civilben kovács volt. Guillou őt egyfajta második apjának tekintette, mert sokat járt hozzá a műhelybe, majd onnan mentek orgonálni át a templom Cavaille-Coll orgonáján, illetve sokat beszélgettek irodalomról is. Ekkor már tudatosan az irodalom és a zene állt Guillou érdeklődésének középpontjában, de arra, hogy profi zenész legyen, még nem gondolhatott, (elsősorban persze anyagi okok miatt). Ő maga úgy emlékezik vissza, hogy "indirekt" módon lett (magában) zenész: azt vizsgálta, mihez nem ért, és kiderült: csak a zenéhez van affinitása. Mindenestre terjedt a hír arról, hogy egy 12-13 éves "srác" nagyon tud orgonálni Angerban. Olyannyira, hogy mentora (a tempolom orgonistája) a háború befejeztével be is ajánlotta Őt Dupréhez meghallgatásra, aki akkor Franciaföldön az orgonista "atyaisten" volt. Édesapjával tehát ellátogatott Dupré Meudon-i házába, ahol Bach korálokat és Dupré Esquisses-et (Tanulmányokat) játszott neki. Ez utóbbiak Dupré nagyon nehéz művei, főleg a b-moll.(nem is igen játsza senki Magyarországon). Improvizált is neki, de saját bevallása szerint akkori improvizációs stílusa még ösztönös és nem tanult volt, így egyáltalán nem hasonlított későbbi stílusára. A meghallgatás után Guillou Párizsba került Duruflé összhangzattan osztályába. Később fogja tanítani Dupré és Messian is.

"Köszönjük, Emese?"  DDDDDDDDDDD

Kedves Guillou,





Nem lehet, hogy éppen a Mester egyéniségén keresztül lehetne megfogni a hazai közönséget? Úgy gondolom, hogy kellő színvonalú hírverés mellett nagyon jól be lehetne a harangozni a könyvet a művészeti témájú könyvekre vevő olvasók között. A könyv talán Guillou hangzó munkásságára is rávilágíthatna, reklámot szolgáltatva ezzel a nagy orgonaművész felvételeinek is. A jobb promóció kedvéért esetleg CD-melléklet is lehetne a könyvhöz. 

No, nem szaladok ennyire előre. Biztosan akadnak olyan szakmabéliek, vagy zenetudósok, akiket érdekelne egy ilyen téma és szívesen vállalkoznának egy ilyen könyv lefordítására.

Íme a könyv, mely hitelesíti, hogy "nem a levegőbe" sípoltam, azaz beszéltem.

Kedves Topicolók!

Sikerült hozzájutnom Jörg Abbing (német orgonista civilben) könyvéhez: Jean Guillou :Colloques, azaz párbeszédek, beszélgetések. Érdekes, de talán példmutató, hogy nem anyanyelvén, hanem németül született ez a kiadvány 2006-os kiadással. Amennyire időnk engedni fogja, tudok majd néhány érdekesebb életrajzi eseményt, véleményt közölni a könyvből. Teljes lefordítása (sem) lenne megoldhatatlan feladat, hiszen olvasmányos a könyv stílusa, de erre nem válalkozhatunk. Mindazonáltal, ha van olyan személy az orgonakultúra világában, aki venné a fáradságot e 260 oldalas könyv magyarra átültetésére (és persze megjelentetésére), akkor nyitott vagyok az együttműködésre, már amennyiben a könyv fizikai megléte segítséget jelent... Azt gondolom azonban, hogy egyelőre ez azért sem lenne sikeres kulturális vállalkozás, mert Magyarországon Guillou "szellemi beágyazódottsága" meglehetősen sekély. Nagyon kevesen ismerik műveit, esetleg többen improvizációit és talán még többen interpretációit, de összességében így is nagyon "rétegműsor" lenne Guillou manifesztációja a magyar kulturális életben. Az okait ne firtassuk, hosszúra nyúlna a topicbeírás, de a fő problémát abban látom, hogy Guillou improvizációs és kompozíciós stílusa nem illeszthető teljesen bele a hagyományos francia orgonakultúra stílusába-melyet ma Magyarországon éppoly túlzott mértékben "nyomatnak" mint amennyire túlzottan "elhallgatták" a rendszerváltozás előtt-, hanem több zenei forrásból építkezik. Ezen segíthetne ha még, amíg van lehetőség, meghívnák Őt koncertezni, (mondjuk a MUPA-ban...) Az ilyen koncertek egyben az adott ország szellemi közösségének érdeklődését és befogadását is szimbolizálhatná. Én, a magam szerény lehetőségeivel és kapcsolati tőkéjével mindent el fogok követni annak érdekében, hogy ezt a zseniális orgonistát jobban megismerjék Magyarországon mind a szakma, mind a közönség részéről. Eddig mindösszesen egy "hivatalos" magyar lemezfelvétel készült Guillou egyetlenegy művéről, (a Toccátáról),Deák László nemzetközi szinten is élvonalbeli interpretációja a Bosnyák téri templom orgonáján és tudtommal az egyedüli, aki átirataiból is játszik. 

Lényeg a lényeg: e könyv olvasása újabb apropót teremtett e topic felélesztésére. Remélem sikerül csepegtetnem néhány érdekes, értékes, és eddig Magyarországon nem publikált, vagy ismert raritást Guillou mesterről.

Kedves Könyvtáros!



Köszönöm az előítéletmentességgel kapcsolatos hozzászólásod!



Tényleg nagyon szürreális, és különös ez a kép...

Kedves Nyugalmas, Kedves Quirlandes!

Örülök Nektek, mert annak ellenére, hogy nem azonosultok teljesen Guillou zenei világával, differenciáltan gondolkoztok Róla, és dícsérendő ez az előítéletmentesség. Egyébként szerintem Guillou örökségét olyanok fogják valamennyire is életben tartani mint mi, akik nem tisztán csak zenei, előadói, hanem esztétikai, irodalmi, filozófiai síkból is szemléljük világát. Erre jó lehetőséget nyújt az, hogy Guillou a társművészeteket is segítségül hívja művészetéhez és aláfestő, megzenésítő jellegű kompozíciói is vannak, melyek persze önálló művek, mégha a címük azonos is. Itt van például Julien Gracq francia szürrealista író első műve Au château d’Argol című (az Argoli kastélyban) regényének egyik fejezete, melynek címe La chapelle des abimes, ahol egy szürreális "jelenésben" ír a szerző az egyik főhős nőről (Herminien),aki improvizál orgonán egy őserdő közepén lévő katedrálisban egy férfinak. A képek igen halmozottak, automatikusak,ösztönösek, mélylélektani ihletetsségűek.

"Ekkor nyugtalansága legmélyén egy hang felerősödött, amely egy pillanat alatt betöltötte a kápolnát, és a víztől tündöklő falak mentén beáradt. Albertnek nem volt bátorsága visszafordulni, ez a hangzás annyira összezavarta őt az eddig még sohasem hallott emelkedettségével (nagyságával).  ekkor megfejtette, hogy Herminien ezalatt a csendes felfedezés alatt, megmászta egy orgona kőlépcsőit (fokait), amely az ajtótól balra magaslott a félhomályban, és amely a kápolna jelentős részét elfoglalta. Herminien egyedüli erővel történő játszása nyomott hagyott, kifejezőerejének olyan hatalma volt, hogy Albert azt hihette, hogy olvas legmélyebb gondolataiban (ezek a témák –gondolataiban- ebben a vad rögtönzésben egymást követték)." A fordítás nem irodalmi, hanem szabad. A lényeg az, hogy Guillou ugyanilyen című műve ezt az improvizatív, elmosódó, vad, expresszionista kifejezőerejű érzésvilágot  ihlette át orgonára. Elképesztően érdekes. A szürrealista hangszínvilág orgonás megközelítése mégis figurális (dallamos) művere ihlette a szerzőt

Fogok majd küldeni nektek zenét.

Kedves Könyvtáros! (és Mindenki itten)!!



Nekem azért még küldhetnél imprókat Guillou-tól, örülnék neki(k), akár ha egyesével is jön át. A Hyperion-t ismerem (főleg az Agni Ignis c. tétel tetszik). Érdekelnek a művei is. Azzal egyetértek, hogy nagyon tömény (én bírom 10 percnél tovább is ). Talán azt hiányolom nála, hogy nem mártózik meg alaposan egy-egy szaftos kis akkordban, sok-sok staccato (ez a táncos "tételekben" (inkább: motívumokban, zenei frázisokban, stb.) még jól is hangzik, term. :)) jellemzi, gondolat-foszlányok... talán ezért érzi kissé idegesnek Nyugalmas. Én azt mondanám, hogy olyan a zenéje, amilyen korban élünk: zaklatott, ideges (jé, tényleg? még én is ezt írom???), olyan, mint egy nagy város forgataga "Guillou-szemüvegen" át. Egy korszak zenei lenyomata.... aztán, hogy kinek mennyire tetszik, az már más kérdés. Én sem mondom, hogy egyértelműen tetszik, de érdekesnek találom, foglalkoztat.

Escaich-ed van??? Az nagyon érdekelne még, és Hakim is !!!!



Pierre Gazen??? (Jól írtam?) Ő is nagyon érdekes, ismeri valaki még? (1-2 impróm van tőle kazin vhol...) Van vkinek digitálisan is valami Tőle????







(Cochereaut ajánlom amúgy mindenkinek, aki itt van és nem ismeri, v. éppen ismerkedik Vele... kellemes borzongást! Nnaaaaagggyyon jók!)

Hát Kedves Könyvtáros! Sehogyan sem érzem azt az ízt Guillou-nál, ami Téged olyannyira lenyűgöz. Köszönöm szépen, megkaptam a két Hyperion file-t, s meg kell mondjam, hogy az imprók után semmit újat, semmi csodálatra méltót nem nyújtott számomra a Hyperion sem, ahogyan a korábban hallott Guillou imprók sem. Guillou stílusa számomra túl ideges és gyors. Sehogyan sem tudok az ő művészetével azonosulni, s egyre kevesebb bennem a motiváció, hogy még több művével meg akarjak ismerkedni. Sokkal inkább érdekelne Cochereau vagy Hakim művészete, mert azt hiszem, magát a Guillou-lényeget nem tudom megszeretni. A közeljövőben készülök megvenni a 12 CD-s Walcha Box-ot, s most ez foglalkoztat a legjobban, hiszen sokkal többet várok Walcha-tól, mint Guillou-tól. Sajnálom, hogy javarészt egyedül maradsz Guillou iránti rajongásoddal, de ez a topic mindenképpen jó, hiszen ide-invitálhatja még a hozzád hasonló vérbeli Guillou rajongókat, akik által összetettebb formában kiegészülhetsz majd.

Kedves Topicolók!

Itt az idő és a (lehetőség), hogy megismerkedjünk Guillou öt legjelentősebb orgonaművével. Egyet belőlük- a Toccátát-már megismerhettetek, valamint néhány imprót ajánlottam még figyelmetekbe. Reakcióitokból arra következtetek, hogy talán "hidegzuhanyként" ért titeket e stílus átütő eredetisége és modernsége. Kétségtelen: Guillou "belecsap" a lovak közé és több területen markánsan eltér a hagyományos franciás orgonastílustól. E különbség gyökereit már némileg feszegettem azzal, hogy bemutattam a Mester zeneszerzői eszköztárát és ezzel utat nyitottam sajátos világképéhez. A francia orgonakultúrában épp az a szép, hogy többféle, egymásnak is ellentmondó stílus és irányzat is megfér. Guillou ezen a palettán jelentős helyet vívott ki magának, már csak azért is, mert elsősorban műveivel tette és nem improvizációival. Így polgárjogot nyert olyan nagyságok közé, mint Franck, Guilmant, Widor, Dupre, Messiaen. Guillout sokkal inkább lehet ezen "széria" tagjának tekinteni, mint Cochereaut, akinek orgonaművei nemcsak hogy számbelileg elenyészőek, de stílusának eklektizáló mivolta sem tudta jelentős és igazán eredeti gondolatokkal gyarapítani az orgonakultúrát. (Más kérdés, hogy mint előadó és improvizatőr igen) Más azonban az improvizatív zsonglőrködés és bűvészkedés az orgonán, és más a kompozíció, a komponálás. A különbség körülbelül annyi, mint egy előre leírt, megszerkesztett előadás vagy egy "szabad, improvizatív beszéd". Mindegyik lehet hatásos és értékes, de struktúrált összefüggést és koherenciát sosem lehet rögtönözve annyira kifejezni, mint előre átgondolva, leírva. Guillou számára az improvizáció tehát inkább stilisztikai, (retorikai) ujjgyakorlat, melyben zenei gondolatokat sző lazán, de nem kész, befejezett "mű". Az improvizáció lehet félút a zenei szubsztrátum és a kész mű között, de csak akkor ha megkapja azt az "aktiválási energiát", (alkotói kreativitást) melytől egésszé válik az esetleges zenei halmaz.  Ezt Guillounál megtapasztalhatjátok. (De ugyanezt láthatjátok még Hakimnál és Escaich-nál is!)  A fent említett 1963-mas Toccáta című műve után négy olyan darabot fogok vázlatosan áttekinteni és figyelmetekbe ajánlani, melyek a legeklatánsabban összegzik a Guillou-i zenei világot. A  Les Chapelle des abimes(1973), Scenes d' enfant-ot (1974), a Hyperion-t (1988), a  és az Alice orgonaországban (1995)címűt.