Kalapot emelek Érdi Tamás teljesítménye és személyisége előtt.
Csodálom továbbá azt a közösséget (Leeds-et és zenei vonzáskörzetét), mely valóban naggyá teszi ezt a versenyt, hiszen emiatt gyűlnek ide a legjobbak. Itt kétszázadiknak lenni is jó lehet.
Hanem, minden verseny kapcsán eszembe jut egy körülmény, így most is. A Tamás által említett döbbenetes mennyiségű befektetett munka egyészen bizonyosan tökéletes, hibátlan, csillogó produkciókat eredményez. Vajon igazi egyéniségek, fazonok, senkiéhez nem hasonlítható, de mégis meggyőző produkciók születnek-e? Ha jól értem, akkor egyes zsűritagok is elismerték, hogy Érdi Tamás tud valami egyénit. Ez mégis háttérbe szorult, mert zongora-gladiátorok mezőnyében valami sportteljesítmény szerű produkciók a nyerők.
Hónapokkal ezelőtt volt már itt szó ilyesmiről, most megint szóbahoznám. A zongoratörténet legnagyobbjai zeneszerzők is voltak, saját maguknak írtak darabokat, melyeknek legavatottabb előadói ők voltak. Most, hogy a zongorista és zeneszerző tevékenység sajnálatosan kettévált, az előbbi jórészt sportpályára került, utóbbi pedig jórészt zsákutcába, itt volna az alkalom, hogy újból összehozzuk őket. Egy olyan versenyt látnék szívesen, melyen zongorista-zeneszerzők indulnának, saját darabjaikat kellene előadniuk, meg persze néhány egyebet is kijelölt művek közül, hogy azért kiderüljön az általános zongoratudásuk is, persze magasabb korhatárral, mint egy simán zongorista verseny. Semmi jazz, semmi improvizáció, az egy másik műfaj, vagy másik verseny lenne. Itt aztán kiderülne, hogy ki mekkora egyéniség a klaviatúránál, és nemcsak az, hogy ki mennyire képes magát egy adott műre trenírozni, mint mondjuk a tornászok a Cukahara-ugrásra.
A XX század első felében még összejött volna több versenymezőny is. Mostanában elég kétséges.