Tisztelt Ricardo Úr!

"Gondoljon bele, hogy pl. Beethoven III. esz-dúr szimfóniája a maga idején milyen hosszú volt."

- Nem osztom. Monstruózus koncerteket tartottak, hatalmas művekkel. Végülis sokkal nem is hosszabb a D-dúrnál numeró 2.

Az "amerikai" típusú zenenépszerűsítéstől visszaborzadok: amikor az a szempont, hogy az illető szerző vagy darab miben "leg". "Képzeljék, Biber miséje 6*10^23 szólamú!" ÉS? Bírja a papír.

Tisztelt Kozlovsky úr !

Pontosan értettem, hogy mit akart írni.

Na de kik kerülnek be a lexikonba ?

T.ricardo Úr!

nana...azért nem teljesen értette meg az én idézőjeles szavaimat.Egyértelmű,hogy senki sem ír le ,egy már megszületett művet újra.Arra értettem,hogy pusztán az hajtja,hogy vmi baromi hosszú művet írhon,így majd ennek a szerzőjeként is emlegessék

Tisztelt Kozlovsky úr !

Az eredeti dolgok úgy születnek, hogy valaki csinál valamit, amit előtte még soha senki. Megjegyzem, ettől még persze valóban lehet a Stockhausen opusz unalmas. Gondoljon bele, hogy pl. Beethoven III. esz-dúr szimfóniája a maga idején milyen hosszú volt. (Na jó, tudom, egy hét azért más. (Hallgatta tegnap a Zeneakadémián a hágai banddal ?))
(Bevallom S.-től csak a híres Mantrát ismerem. Nota bene nekem már már az is fárasztó.)

Mi kerül 10m euróba egy előadásban?És mi értelme egy ilyen monumentális,egyben előadandó művet írni?Mindenki tudja,hogy halálra fogja unni magát mindenki.Ez eléggé a "csináljak én is valamit,amit még soha senki" gondolathoz kötődik szerintem..

Egyetértek -éppen ez távolít el attól, hogy a vérhast (és egyes inkarnációit) kipróbáljam.

Tisztelt Zsölény úr !

Olyan ritka, hogy az ember áhitatban van, miközben fázik a lába. Tudja a mondást: egyszer mindent ki kell próbálni, kivéve a népitáncot meg a vérhast.

Igen, igen, ilyen viccekkel lehet szórakozni -aztán amikor a 156. kantáta került sorra, a pokrócok alatt didergők fél lábbal már valóban a sírban voltak, stílszerűen. Bizonyára egy életre megszerették Bachot.
Satie egyik darabjában egy nem túl cizellált dallamfoszlányt változatlanul több százszor vagy ezerszer el kell játszani. Természetesen ezt is előadták koncertszerűen. Egy hintaszékben ültem, az első elhangzásig. Aztán elmentem. A villamoson még eldúdoltam magamban három-négyszer, aztán meguntam.
Stockhausen zsenijéhez nem fér kétség. Én éppen ezt nem szeretem. Ha valakit nem szabad megkérdőjelezni. (Más példa is van: Heidegger.) Hallgatom olykor az öreg Karlheinzet, érteni vélem szándékait: ő is az ember ide-odabelevetettsége felett busong -látjuk a rádióhallgatót, aki tekeri az állomáskeresőt, a bohócot, aki csak úgy tud megélni, ha pikuláját a combja közé dugja. Wagner és Schopenhauer óta divat lett félteni és szeretni az elesett embert, átérezni szenvedését, a részvét által bölccsé válni. Ám ez a tevékenység elvesztette kontrollját. Áruvédjeggyé vált a részvét. Elég azt a látszatot kelteni (MÉZESMÁZOS VAGY MÁGIKUS SZAVAKKAL, KOTTABEJEGYZÉSEKKEL), hogy a szerző "emberbarát", megnyílik előtte a tér.

Nem Stockhausen. Csak a zenei maratonhoz.

2000.-ben, amikor a Teldec előállt a Bach-összkiadással a szegedi zsinagógában mind a százötvenvalahány lemezt egymás útán lejátszották megszakítás nélkül. 8 napig tartott éjjel-nappal. Tettek be székeket és mármikor be lehetett ülni, az ember kapott meleg teát, meg pokrócot. Félelmetes volt. Több éjszaka ott csücsültem hajnalokig. (Jól meg is fáztam.)