Az újabbak közül Barenboimot és Abbadot is bátran ajánlhatom, nekem ezek vannak meg, elégedett vagyok velük. Meg a Kubelik persze, s Kertitörpével értek egyet, az a legjobb mind közül, nomeg a Kempe. Ha Keilberth felvételét kapni Windgassennel, az is nagyon jó, vagy Leisdorfé Kónya Sándorral, az is remek.

Kubelik felvétele James Kinggel a címszerepben és főként a fénykorát élő Gundula Janowitzcal mint Elzával gyönyörű. Nekem sajnos Karajan felvétele van meg CD-n, amely elmarad Kubelikétől, mind a zenekar, mind a szólisták tekintetében. A bolgár Anna Tomowa-Sintow német szövegkiejtése sajnos rossz, ráadásul a felvételen átok ólt. Karajan ui. összeveszett az Ortrudot eredetileg alakító Christa Ludwiggal, ezért évekig állt a produkció, majd az összes olyan részt újonnan kellett felvenni, amelyben Ortrud szerepel. Az új Ortrud, Dunja Vejzovic egyszerűen jelentéktelen. Nekem hagyományos lemezen megvolt a Kempe-féle felvétel is, az sem rossz, bár szvsz Kubelik veri a többit.

Kedves Carmencita!
Szerintem olcsóbb, ha kikölcsönzöd könyvtárból és átírod! Persz csak ha megoldható.

Mondjatok légyszíves néhány jó Lohengrin felvételt, ami még bolti forgalomban is beszerezhető!..

Kedves Mindenki, aki bármelyik Lohengrin Fórumba irogatott!
Hétfőn est 9-kor a Capriccio adásának vendége Molnár András lesz. Nem csak a Lohengrin lesz a téma, de nyílván a beszélgetés hangsúlyos része lesz ez is. Egyrészt hallgassátok, ha kedvetek van, másrészt vasárnap estig kérdezhettek a "magyar Wágner tenortól" - akár e fórumon, akár a Capriccio email címén.

Kedves Lajos!
Én a KW-i Elzát nem tekinteném a természetesen KW-i Lohengrinhez hasonlóan ellenszenves alaknak, bár őszintén szólva tudja a fene, hogy változott a "koncepció", ill. milyen módon szegült ellen Sümegi a Liszt-ükunoka és samesza ötletrohamainak. A "megérdemlik egymást" inkább a würzburgi Hollandira érvényes, ahol egy valószínűsíthetően súlyos bűnöző meg egy ostoba tyúk = zsák meg a foltja.

Kedves kertitörpe, Kupfer csak a forradalmi történelmi háttérről ír, az az én magán észrevételem, hogy KW olvasatában Elza és Lohengrin megérdemlik egymást, sőt még mintha Elza kíváncsisága igazolódna is.

Kedves Lajos!
KW kisasszonyt nem nevezném feministának.*(Magyarázatot l. hamarosan.) Harry Kupfer viszont - akár milyen tekintély, világhírű, avagy pusztán a divathullám által felkapott rendező - ha hímsovinisztának nevezi a Lohengrint, akkor tisztességgel szólva egy ökör. KW eddigi két rendezésének közös vonása, hogy a címszereplő valamilyen titkot rejteget - a "Hollandi" valószínűleg körözött bűnöző, Lóhering pedig gengszter/politikai kalandor. *A würzburgi Hollandiban a sok ostoba liba is megkapja a magáét, amikor a 2. felvonásban a gagyi tinilapokat bámulja és gyúrtagyú izompacsirtáról álmodik. Senta ugyanolyan, mint ők, bár a végén akár az önfeláldozásra is hajlandó az amúgy egyáltalán nem szeretett férfi érdekében. Hozzá képest a bp.-i Elza szinte római női jellem. :)))

Kedves O/A! A kérdésed nagyon jó, és teljesen jogos.
Az "annyi értelmezés, ahány befogadó" tétel nem igaz, ostobaság (a tapasztalat cáfolja meg, de erre nem térek ki), sőt az, hogy "annyi értelmezés, ahány befogadás", méginkább hülyeség. Abból egy műértelem nem pányvázható le egyetlen jelentéskonstrukcióra sem (vagyis a jelentésképzés nem egy kitüntetett immanenciára referál - ld. pl. a sokat emlegetett 'szerzői szándék'), még nem következik az értelmezés korlátlansága, határtalansága, a lehetséges értelmezések végtelen mezeje: nem lehet akármit állítani egy műről. De, hogy hogyan jelöljük ki a lehetséges értelmezések minőségi kereteit abban lehet vita.
A megértés nem kizárólag 'személyes ügy'. Magunk is mások által mondottak, leírtak alapján építjük fel saját gondolkodásunkat, nem vagyunk mindannyian mindenben mások, sok esetben éppen ugyanazon tapasztalattal rendelkezvén ugyanolyan konzekvenciákat teszünk. Ezért érdemes néha 'értelmezői közösségekben' gondolkodni.

Minden interpretációnak valamiféle közös vonást kell megragadnia, hogy egyéni és kollektív élményként hatni tudjon. Persze a probléma éppen ennek milyenségében van: pl. meddig mehet el valaki a blaszfémiában, a mítoszrombolásban, a deheroizálásban, a dekonstruálásban. Lehet, hogy máshol húzzuk meg a határt, de nem mindannyian máshol.

KW-nél nem dráma, hanem tragikomédia van, valamiként értésről ne beszéljünk ez még csak nemis félreértés, hanem a neosuffragette dédunoka anarhista reakciója Wagner hímsoviniszta művére. Uraim detronizálva defetisizálva vagyunk, nem tarthatjuk fenn tovább a látszatot, hogy csak a nők esendők, míg mindenfelé grállovagok szaladgálnak. De vajon érünk-e ennyit, hogy ennek a tanúlságnak a kedvéért így belerondítsanak egy ilyen remekbe, mint a Lohengrin általában és konkrétan ez az ostoba rendezéssel megvert, mégis kiváló előadása.
Próbálhatnánk menteni a rendezést KW kísérletező szellemére hivatkozva. Kísérletezni nem csak akkor szabad, ha ez mint például "A csavar fordul egyet" esetében egyértelmű sikerrel jár, lehet tévedni is, de ha a rendező épp a mű alapgondolatát kívánja cáfolni - bár a Lohengrin esetében igazán nem jelentős az alapgondolat - jobb ha más műhöz nyúl, ami kedvérevalóbb mondanivalót hordoz.

Kedves T.!Köszönöm a választ, hiszen a reakciókat várva írogatok.
A dráma bennünk van? Ahány befogadó, annyiféle "valamiként értés"? Jól értelek?
Igen, de... minden művészet lényege, hogy a bennünk csak szunnyadó sejtéseket eredeti módon , katartikusan emeli tudatunk felszínére. Ezért az alkotó látásmódja a mű lényegéhez tartozik. A színházi rendező is alkotó, de ha nem próbál újra meg újra alázattal közelíteni az életre keltendő műhöz, akkor nem a mű születik újjá.
Remélem a Lohengrinben objektíve meglévő, számunkra még rejtett tartalmak sok örömöt szereznek még!

Én csak egyszer szertném látni, milyen lehetett az eredeti előadás.

Nem azt mondom, egyáltalán ne nyúljunk hozzá a rendezéshez, de ne is magyarázzunk bele olyasmit, amiről szó sincs.

És Tagliavini, épp elég "újjáalkotott" darabot láttam (pl. egy régebbi "Az Ember tragédiája" (nem a mostani)) és egy életre elment a kedvem a modernizálástól. Legtöbbször ugyanis a rendező nem tudja megállni, hogy saját koncepcióját ne erőltesse a darabra, és innen már csak egy lépés a szöveg megmásítása (sajnos színházban erre is volt példa, lásd az új "Az Ember tragédiáját").

Sokszor épp a katarzist kiváltó jelent vész el így.

Kedves O/A!

Egyetértek veled, csak pontosítanék ebben-abban: "A színház akkor is szól a mai kor emberéhez, ha nem aktualizál." Így van. De nem a "szerző művészete" bizosítja a katarzist, hanem a dráma ereje. Nem megértésről van szó azonban, hanem 'valamiként értés'-ről. Nincs megértés önmagában, csak 'valamiként megérteni' lehet.
Ez a felhatalmazás dolog nem tiszta. Kitől kéne felhatalmazás, és minek? A műalkotás közös örökségünk, és egy előadást minden esetben csakis "egy bizonyos értelmezési lehetőséget tár elénk", ahogyan fogalmazol. Éppen ezért a műalkotás a különböző értelmezések (értsd: a megértés(ek)) relációjában létezik. De ne higgyük azt, hogy minden interpretáció egyaránt és éppannyira releváns. A jelentésképzés történeti aktus, a cél így nem lehet egyetlen immanens műértelem, mert időben változó, a temporalitásnak folyamatosan kitett dolog. Éppen ezért nem lehet ugyanannyira adekvát egy hagyományos heroizáló értelmezés, mint egy aktualizáló. Ez nem értékítélet, csupán - mondom - relevancia kérdése.

Kedves Tryptichon!

Wagner egy 19. századi közönségnek, ízlésnek, világszemléletnek rendezte, díszletezte, világosította stb. az előadást (bizony az előadást, és nem a MŰVET) De azóta eltelt néhány évtized és a közönség is változott. Nem tehetünk úgy, mintha 150 év alatt az európai gondolkodásban nem történt volna semmi.

Egyébként Wagner számára az ideális színházban bárki helyet foglalhat - és az (egyetlen) előadás után felégetik a színházat és a partitúrát. Egy jó ideje ennek az ellenkezője történik - ld. éppen Bayreuthot. De én nem vagyok hajlandó azért színházba járni, hogy egyre inkább elidegenedjek a világtól.

Azért egy kis rendet rakni a fejekben nem ártana. Van a mű maga, és van az egyes előadás - ez két jól megkülönböztethető entitás, ez két különböző műalkotás! A Lohengrint minden kétséget kizárólag egy Wagner nevű férfiember alkotta valamikor régen - de kit érdekel? A nagyapám volt talán? Semmi közöm hozzá. De a drámát nekünk kell megalkotni minden egyes eljátszásnál, egész egyszerűen azért, mert a mi bűrünkre megy a játék, Wagner papának tökmindegy hová tesszük a darabját.
Ha másként cselekszünk, nem leszünk egyebek csak 'múzeumi teremőrök', akik reggel bemennek a kiállítóterembe, felkapcsolják a villanyt és be- a riasztót, s este, mielőtt hazamennek, lekapcsolják a villanyt, ki- a riasztót, és így tovább. A műalkotásokat használni kell, nem virtinbe zárni. Különben összekeverjük a kirakatrendezőt a ruhatervezővel.

Kedves tagliavini! Alaposan elírtam a neved, elnézést érte (legalább utánanéztem, ki viselte nemrég)!
A színház akkor is szól a mai kor emberéhez, ha nem aktualizál. T.i. (ha sarkítok) a valaha élt összes ember életében a nagy drámák néhány téma köré csoportosulva úgyis megjelennek. (Hadd ne soroljam, de párat a félreértések elkerülése érdekében leírok: születés, halál, szerelem, hatalom, istenkeresés, stb.).
Bármely történelmi korszakból választunk, a színház katarzisát elsősorban a szerző művészete biztosítja. Nem véletlen, hogy nem feltétlenül szükséges sok dramaturgiai változtatás egy jó ókori vagy pl. Shakespeare-dráma előadásához. Megértjük, mert rólunk szól. Wagner zenedrámaszerzőként ma is hat, töprengésre késztet. A rendezőnek persze van joga ahhoz, ha erre felhatalmazzák, hogy úgy alakítsa a darabot, ahogy neki tetszik, de ekkor etikus lenne társzerzőként feltüntetni a nevét, hiszen a darabnak (csak) egy bizonyos értelmezési lehetőségét tárja elénk.

ellentétben álló cselekmény zajlik a színpadon, amely még önmagához sem következetes. Az első esetben gondolok a Henriket leköpő Elza esetére. Képzeljük el, mit csinált volna az ávh/stasi/nkvd, szeku stb., ha egy vádlott szembeköpi a kommunista párt főtitkárát! Henrik király/KB-főtitkár jóindulatúan folytatja az egyébként nagyon emberséges kihallgatást. Az önmagához való következetlenségre jó példa, hogy a hírek szerint menet közben állandóan módosult a "koncepció", valamint hogy a "címszereplő" a 2./3. felvonásban még a látszatra sem ad, hiszen nem cipeli magával menyasszonykáját a hattyúkat etetni/ választási gyűlésre stb.
A szomszédvár fórumából érkező információk szerint Győriványi &Locsmándi első fokon elvesztették a munkaügyi pert, így Szinetár egyelőre nyeregben érezheti magát. Ennek ismeretében továbbra is érdekes, miért döntött Szinetár úgy, hogy engedélyezi (az egyébként döbbenetesen Cosimára hasonlító) KW produkcióját az Erkelben.

Az opera történetében Wagner volt nagyjából az első olyan szerző, aki tudta, hogy a műveit nem felkérésre/ adott alkalomra írja (l. Mozart), hanem az utókornak, főleg amikor a Ringet nem tudta előadatni megfelelő méretű színház miatt. Ám ő sem sejthette, hogy néhány évtizeddel az ő halála után radikális változások következnek be a színházi rendezésben. A Wagner-operák esetében érthető is, hogy az 1. vh. utáni antiromantikus hullám, majd a nácik W.-kultusza után nem lehetett a mester színpadi előírásait szó szerint véve halfarkú nőket lebegtetni, a Hollandit Sentástul-dicsfényestül felhúzni a zsinórpadlásra, kitömött hattyúval vontatott csónakba ültetni a Grál lovagját stb. Wieland Wagner körfüggönye és jelzett díszletei alapvető változást hoztak, legalábbis Ny-európai viszonylatban. A radikalizálódás újabb fokát jelentette a centenáriumi bayreuth-i Ring-előadás, amely a szerző korába helyezte a mítikus időkben játszódó cselekményt. A Mezzon megnézve feltűnt, hogy a színpadi cselekvés nem áll ellentétben azzal, amit a szöveg és a zene sugall, ergó az elején Alberich nem teszi rögtön magáévá a 3 (könnyűvérű)Rajna-görlt, legfeljebb a ferencjóskát öltött Wotan konszernigazgató kezében furcsa a dárda. Az ennél is radikálisabb rendezések, a prózai színházaktól (is) átvett gyakorlatott folytatva időben és/vagy térben áthelyezték a cselekményt, módosították a végkimenetet (pl. Senta nem áldozza fel magát;Izolda nem hal meg, a földön túl egyesülve Trisztánnal stb.). KW és sameszainak ötlete valahol a '68-as "nagy", én szerintem viszont roppant kis generáció polgárpukkasztó, tekintélyromboló alapállásában gyökerezik, ami még akkor is igaz, ha nagyon keserű, tartalmát tekintve igaz szatírának tartom mindazt, amit Würzbrgban a Hollandi, Bp.-en pedig a lóhering ürügyén elkövetett. Wagner zenéjét és történeteit egyszerűen nem erre találták ki. Elbírja, ha nincs benne hattyú, ha a brabantiak és a királyi udvar 19./20. századi ruhában jelenik meg, de az énekelt szöveggel szöges

Kedves Tagliavini!

Más zeneszerző esetében egyetértenék Veled, hogy a "mű a miénk". Csakhogy éppen Wagner az a zeneszerzőm, aki műveinek rendezője/díszlettervezője is volt. A Ringhez például részletesen leírt minden apró részletet, Wotan jelmezétől a sárkány-báb elkészítéséig. Talán nem véletlenül.

Talán az, aki megalkotta, jobban tudja, hogyan kell a darabot tökéletesen előadni.

Nem is értem, hogy a mai fejletteb technikával miért nem próbálja meg valaki egy az egyben előadni a művet, ahogy azt Wagner leírta. - No persze, a rendezői büszkeség. Pedig szerintem az is szép teljesítmény, ha valaki hű marad a gyökerekhez.

Helyesbítek, KW nem annyira rontotta el a Lohengrint, amennyire rendezőileg, lehetséges, hanem egyenesen úgy rendezett, ahogy az a rendezés legtágabb értelmezésével is ellentétes, mintha egy macskakozmetikus fordítva fésülné a szerencsétlen állatot.

Remélhetőleg jővőre már konzervatívabb rendezésben.
Megértem ugyanakkor a rendezők problémáját, frusztrációjukat, hogy a klasszikus operarendezésben nem valósíthatják meg magukat, nem élhetik ki kreativitásukat. A rendezőnek támad egy látszólag megváltó ötlete, s máris félresiklatja az előadást, a Lohengrinnél, ami annyira el lett rontva, amennyire ez rendezőileg egyáltalán lehetséges érdekesebb péda a Don Giovanni Ljubimov féle rendezése. Mára rájöttem, hogy Leporelló tulajdonképp az összes szereplő nevében visel bohóc orrot, hogy a cselekmény comedia del arte-hoz való szoros kapcsolatára hívja fel a figyelmet. Ljubimov nem volt hajlandó észrevenni, milyen messzire távolodott e séma kereteitől az opera dramaturgiája és zenéje, mennyire esetlegesen és értelmetlenül külön fityeg zseniálisnak látszó ötlete. A Lohengrin esetében világosan megfogalmazva az a gyanú, hogy Wagner titkon egy polgári hős eljövetelét remélte a forradalmi időkben, akinek talán nincs nemesi neve, származása, mégis népe élére áll és cselekedni tud. Ezt a gondolatot talán akkor lehetne megmutatni, ha sikerülne Wagner idejébe transzponálni az eseményeket. Ez azonban reménytelen kísérlet lenne. Honnan is tudnánk megteremteni a rendezés mégoly szabadon értelmezett eszközeivel a Drezdai felkelés légkörét és honnan ismerné fel a mai operahallgató? Marad az immár tradícionális aktualizálás. Azonban a mában nem talált a rendező, olyan történelmi környezetet, ahol egy Lohengrin típusú hős életképes lenne, de a kis hölgyet nem olyan fából faragták, hogy eleressze a zsákmányt, amire ráharapott, csinál hát szegény Lohengrinből antihőst, Elzából erőszakos libucit, végül az eredeti cél szöges ellentétét valósítva meg, hiszen épp azt mondtuk, hogy Lohengrin nem éteri mesehős, hanem hús-vér polgári forradalmi hős és vezető egyéniség. E helyett potenciagondokkal küzdő karrierista playboyként áll előttünk. A történelmi háttérről egyébként érdekesen írt a programfüzet, én ezzel be is értem volna.