Kedves Cleo, azt hiszem, még precízebben kellene szétszálazni miféle eredetiség létezik, hogy egyetértsünk. Az eredetiség úgy vélem lehet újítás és egyéni hangvétel. Ramaeu műveinek megvan az összetéveszthetetlen egyéni hangvétele, gazdag az eszköztára, és annak az alkamazásáról nem volt hajlandó lemondani. A romantikában fontosabb az egyéni hangvétel, mint a magas igényű eszköztár, amit a zeneszerző foglalkozásúak többsége azóta is inkább csak felejt.

Azt mondod, egy mai művész nem mer régi eszközökkel minőségileg újat alkotni. A kisebbik gond az, hogy nem ismeri őket. A nagyobbik viszont az, hogy miként lehetne előrefelé menni. Amikor magamban egymás mellé tettem Zemlinskyt és Kodályt, azt mondtam, hogy Kodály mennyivel merészebb. Bartók meg még nálánál is. Pedig Bartók kivezet a tonalitásból. Egy darabig idegenkedés fogadja, de ma már üdítő élmény a fülnek. Milyen alapon mondhatjuk, hogy van visszaút, ha Zemlinskyt lekésettnek érezzük a korához képest, Kodály is lemarad egy lépéssel Bartók mögött? A zeneszerzőknek tehát az a nagy kérdés, merre van az előre? És egyáltalán: meg tudjuk-e ezt ma ragadni szavakkal, elvi közelítéssel?

Ha egészen pragmatikusan közelítek a dologhoz: szerinted az utóbbi 50 évben ki az aki talán kapiskálta, hogy merre kellene menni? És miben érhető tetten, hogy kapiskálták? Nem lenne érdekes kísérlet ezeket a zenéket megvitatni? Nagyon szívesen meghallgatnám, amit jónak mondasz, és talán mások is, aztán kivesézhetnénk.

kedves vorosbegy. Az eredetiseg nem szabad, hogy kriteriuma legyen sem a kortarsak, sem az utokor elismeresenek.

Teny Gluck, Haydn, Corelli, Vivaldi etc. zsenialis ujitok voltak.

De Bach, Handel, Mozart vagy Beethoven eletmuvet vizsgalva egyetlen szigoru ertelemben ujitasnak veheto fejlemenyt latunk, ez a Beethovenhez kapcsolhato coda a szonata forma fejlodese soran.

Betetozo muveszek voltak, kik fokent francia es olasz forrasokat felhasznalva, minosegi szempontbol is uj szintre emeltek a zenet, de nem mas eszkozok reven.

Egy mai muvesz nem mer regi eszkozokkel minosegileg ujat alkotni. Evezredek soran, tobbe-kevesbe kikristalyosodott, hogy erzekeinknek, mely ingerek tetszok, ezt a kozonseg kepviseli, masreszt ezekben bizony a mult mintai koszonnek vissza. Ez a szoros osszekapcsoltsag (ha durva akarnek lenni a mukodo egyben bevett) es a nem eredeti reflexes tagadasa a muveszt elkerulhetetlenul sodorja egyre tavolabb a kozonsegtol. A laikus ugy gondolna, hogy ez a muvesz gondja-baja. Dehogy. Ez elsosorban a kozonseg baja. Mivel zavarja az ingerszegeny kornyezet keresi-kutatja a forrasokat, amivel szellemi ehet, szomjat kielegitheti. Es akkor lecsapnak ra a media lelkiismeretlen, teljesseggel erkolcstelen, csak a Disznofeju nagyurnak aldozo hienai. Erzekeit titraljak, beetetik, mint Kirke a malacokat, es rablancra fuzik.

Ez bizony a muveszi gog felelossege. A muveszet, a kutatoi let hivatas. A mai muvesz/tudos azonban ezt nem tudja. Azt hiszik ezek a cimkek vegcelok, valamilyen sajatosan transzformalt szinonimai a zseninek.

Nem. A muvesz/tudos nem elsosorban zseni. Novelheti a produktivitasat, de meg ez sem biztos.

Ezt a kavart kellene kicsit helyretenni a fejekben es az EGO helyett a felelosseget eloterbe tolni. A muveszet hanyatlasa intellektulis vakuum kovetkezmenye. Lehet szidni azokat, akik betolultak oda, immoralisan, de talan azoknak is illene a kormere koppintani, akik uresen hagytak evtizedekre az ingatlant.

A művészeti ágak kis és nagy mesterei döntően minták, másolás, utánzás alapján sajátították el a mesterségbeli tudást. Aki ehhez eredetiséget elegyítetett, az emelkedett ki.

Engem folyton az foglalkoztat, hogy tudná az azóta eltelt időt egy mai zeneszerző úgy áthidalni, hogy mégse vádolják időszerőtlenséggel. A hazai szerzők közül sokan Bartókba kapaszkodnak, rengeteg az utánzója, stílusának másolója. Mások a zenei örökség motívumait, azok urtánérzéseit beleszövik a műveikbe, ami önmagában még nem nagy eredetiség, csak a kulturális hídverés kísérlete.

A nyitásra szánt szöveget egy más témából másolom ide, Cleótól véve. Tehát Cleo írja:

kedves vörösbegy,

Miért vegetál a művészet?

A válasz egyszerű, nagyon frappáns és elkeserítően sommás. Az ok a GŐG.

A romantika és a zsenikultusz kibontakozása előtt harmonikus egységben fejlődött, egymástől tanult a humán és reál szféra és a diszciplínák királya a filozófia, hatalmas vakolókanalával ott tüskénkedett az egyenetlenségeket elsímitva, egységes világképet létrehozva.

A zsenikultusznak két súlyos, egymást követő következménye lett, ami a romantika során szétrohasztotta az alapokat és aminek eredményeképp, mint termeszrágta fábol ácsolt kúria, szinte szemvillanás alatt omlott össze a látszólag tetszetős felépítmény.

A GŐGös művész/tudós rajongótáborától feltüzelve, immár nem volt hajlandó szembesülni azzal, hogy képtelen (egy másodfokú egyenletrendszert megoldani/ a Für Elise-t eljátszani). Egy választása máradt a másik szféra megvető lekezelése. Sajnos a filozófia erre áldását adta, mely ekkora már úgy morfondírozott a világ dolgain, hogy fogalma sem volt azok mibenlétéről. Hogy gyengeségét leplezze, a diszciplínák szövetségének felrúgását szentesítette, sőt tárgy nélküli sajátos önkielégítésbe kezdett, aminek a hangzatos egzisztencializmus nevet adta. Horderejét a nyári síugró világkupa sportértékéhez tudnám hasonlítani.

Ezzel párhuzamosan egy még torzabb vadhajtása bontakozott ki a zsenikultusznak. A zsenik immár nemcsak más diszciplínákat kérdőjeleztek meg, hanem logikus folyományként, saját területükön elődeiket. Ennek eredményeképp megjósolható volt a TANULÁS, mint folyamat terítékre kerülése, élveboncolása, majd a rideg valóság láttán a közben elhunyt áldozat tetemének elhamvasztása.

A mai tehetség nem tanul, mintát nem követ, mert az égő, zsenánt lenne. Így felszámoltuk legfőbb evolúciós előnyünket, azt, hogy a tudást generációról-generációra átadjuk, és az alázat eredményeképpen nem kell minden hátráltató csapdából időveszteséggel kikászálódnunk.