Nekem is  erről ennyit!

Fejlődésképtelen már ez a topic. Én kiszállok Kedves klj.



Bocsánatot kérek Mindenkitől, amiért nem tudtam elég hű maradni a témához, s ezáltal zavart okoztam. Jól tudom, hogy én is hibás vagyok, amiért ennyire kaotikussá vált ez a topic.



Üdvözlettel:



Nyugalmas

Mi lehet a III.?

II. Én létezem.

 a, Én érzékelek.

  1, Az érzékelhető világot nevezzük phüszisznek.

  2, Az érzékszerveim érzékelhetőek.

 b, Én tudok.

  1, Amit tudok, tudható.

  2, Amit érzékelek, azt tudhatom.

 c, Én szeretek.

  1, Amit szeretek, szerethető.

  2, Amit tudok, szerethetem.

  3, Amit érzékelek, szerethetem.

 d, Én akarok.

  1, Amit akarok, azt szeretem.

  2, Megtehetem azt, amire képes vagyok.

  3, Nem tehetek mást, amit akarok.

Rezes nagy varázsló - más előjellel is ért hozzá. Nekem egyszer a Szent Lajos király hídjá-t kereste meg angolul, s tette elém nem kevés malíciával. Azóta is hálás vagyok érte. S amikor előveszem a Kosztolányi fordítást, mindig csak ámulok...

Na de rezes, ha már így megspóroltad Nekem a fordítást - "A törvény kapujában Őr áll" tömörségét úgysem tudom reprodukálni, bármennyire is "értek" hozzá -, még a végén kénytelen leszek folytatni a 39-est.

oké :>

Kedves rezes!



Hát addig sem unatkozom.

Kedves rezes!



Hát addig sem unatkozom.

Rezes bedurrant!karácsony előtt?-Miért ne!Szeresssük egymást gyerekek.... de mia Franc-nak?

138 Ha klj nem lenne ilyen nagyképű, fontoskodó mitugrász, akkor egyből megadta volna a forrást (ahogy illik a neten) és kiderült volna, hogy Kafka A törvény kapujában című novellájáról van szó, aminek van magyar fordítása is (http://mek.oszk.hu/00400/00416/html/10atvalt.htm). De nem, ő nem tesz ilyet, inkább páváskodik, fitogtat, hogy lássuk, mennyi mindenhez ért (fordítani fog; formális logikával játszik mielőtt bevezeti az interpretáció fogalmát - igen, ő, klj vezeti be majd nekünk :> ), és persze túlbonyolít, homálykodik ezerrel, hogy ne lássuk, mit is akar mondani, valójában nincs is mit.

128-"minek fórumozunk?"-nos én azért,mert zenéről és ilyesmikről a (kis)polgári  létért való küzdelmemben máshol nem tudok beszélni.

Környezetemben-mint sok más magyar környezetben-pl.Wagner borzasztó,mert abban mindig orditanak.Ha valamilyen hangszeres komolyzene szól,az dögunalom szimfónia,ha orgona az csak Bach lehet,és ha zene is van és énekelnek is az olasz opera.Hát ezért kell nekem a Fidelio.Müértsünk.(!)-de legalább hallgassunk néha nem kereskedelmi-rádió zenét.

134-135:egy idézet Billy-Wildertől:

"In der Schule hatte ich als Fremdsprachen Latein und Franzözisch gelernt - mit Deutsche waren das auf einmal drei tote Sprachen,die ich beherrschte."

-ezt tegnap találtam egy tavaszi Spiegelben,most megragadom az alkalmat,hogy ideszurrantsam.(Hoppá!Tavaszi,de 2oo2 tavaszi!)

Kedves Klj!



Persze, egy fordítás sohasem tükrözheti teljességgel az anyanyelvi sajátosságokat, finomságokat. Viszont egy szót nem tudok németül, s ebből kifolyólag, mégiscsak közelebb kerülhetek, kerülhetünk a mondókához akár egy pontatlan fordítás révén is.



Köszönöm!

Kedves Nyugalmas!



Nem az én mondókám, de idevág. Este lefordítom. De az már nem az eredeti.

Kedves Klj!



Légy oly kedves fordítsd le magyarra mondókádat. Mert én például nem tudok németül, s bizonyára sokak nevében szólok most.



Köszönöm!

"2 X 2 néha 5"- s nem csak a szerelemben...

Kedves Gengszter, 124-re:



"Ebből adódik, hogy a valójában szubjektív analízisből születhet egy objektívnek tartott elemzés" ezt írtam és ezt idézted.



Az analízis  mindenképp szubjektív szerintem, és ha figyelmesen megnézed, az objektivitás csupán látszat,  mert sok szubjektív vélemény közül a véleményvezető egyéni analízisének elfogadása, annak objektívnek való kikiáltása. Erre utaltam azzal a kifejezéssel, hogy objektívnek tartott elemzés, lásd kiragadott mondat.  



Vagyis ugyanazt a gondolatkört jártam végig mondókámban korábban: szubjektív mind az analízis, mind az interpretáció, még akkor is, ha rámondjuk néhány egyéni véleményre és kívánatosnak tartott előadásmódra, melyet mások is átvesznek, hogy objektív.



Ha létezne valóban objektív analízis, akkor a szakmai színvonal homogén lenne, hiszen mindenki ugyanazt kellene hogy kiolvassa a partitúrából, kottából, ehhez képest alig találni pár  azonos értelmezést. Nem is lenne akkor dolga a zenekritikusoknak, mert lényegében egyféle felfogás és hasonló interpretáció létezne csak, kb. mint egy minőségi szabvány szerint készült termék. De szerencsére ezerszínű a világ, ezer módon fogható fel ugyanaz, hiszen a percepció egyénfüggő, és ezért ugyanazon művekből is mindenki mást és mást érzékel, mégha a vázat, szerkezetet kb. azonos szinten is ismeri fel (szakmai eszközök). Ez a szép a művészetben, míg a reál tudományoknál olyan törvényszerűségek, szabályok vannak, melyek valódi objektivitást eredményeznek (2 x 2 mindig 4, akárhányan elemzik a művelet eredményét).

Valahol a kvalitatív és kvantitatív ismérvek beazonosításának problémájával szembesülünk, a zene ugyanis nem szorítható be olyan axiómák, szabályok közé, mint pld. a matematika.

 Während der vielen Jahre beobachtet der Mann den Türhüter fast ununterbrochen. Er vergißt die anderen Türhüter, und dieser erste scheint ihm das einzige Hindernis für den Eintritt in das Gesetz. Er verflucht den unglücklichen Zufall in den ersten Jahren laut, später, als er alt wird, brummt er nur noch vor sich hin. Er wird kindisch, und da er in dem jahrelangen Studium des Türhüters auch die Flöhe in seinem Pelzkragen erkannt hat, bittet er auch die Flöhe, ihm zu helfen und den Türhüter umzustimmen. Schließlich wird sein Augenlicht schwach, und er weiß nicht, ob es um ihn wirklich dunkler wird oder ob ihn nur die Augen täuschen. Wohl aber erkennt er jetzt im Dunkel einen Glanz, der unverlöschlich aus der Türe des Gesetzes bricht. Nun lebt er nicht mehr lange. Vor seinem Tode sammeln sich in seinem Kopfe alle Erfahrungen der ganzen Zeit zu einer Frage, die er bisher an den Türhüter noch nicht gestellt hat. Er winkt ihm zu, da er seinen erstarrenden Körper nicht mehr aufrichten kann. Der Türhüter muß sich tief zu ihm hinunterneigen, denn die Größenunterschiede haben sich sehr zuungunsten des Mannes verändert. ›Was willst du denn jetzt noch wissen?‹ fragt der Türhüter, ›du bist unersättlich.‹ ›Alle streben doch nach dem Gesetz‹, sagt der Mann, ›wie kommt es, daß in den vielen Jahren niemand außer mir Einlaß verlangt hat?‹ Der Türhüter erkennt, daß der Mann schon am Ende ist, und um sein vergehendes Gehör noch zu erreichen, brüllt er ihn an: ›Hier konnte niemand sonst Einlaß erhalten, denn dieser Eingang war nur für dich bestimmt. Ich gehe jetzt und schließe ihn.‹«

Vor dem Gesetz steht ein Türhüter. Zu diesem Türhüter kommt ein Mann vom Lande und bittet um Eintritt in das Gesetz. Aber der Türhüter sagt, daß er ihm jetzt den Eintritt nicht gewähren könne. Der Mann überlegt und fragt dann, ob er also später werde eintreten dürfen. ›Es ist möglich‹, sagt der Türhüter, ›jetzt aber nicht‹. Da das Tor zum Gesetz offensteht wie immer und der Türhüter beiseite tritt, bückt sich der Mann, um durch das Tor in das Innere zu sehen. Als der Türhüter das merkt, lacht er und sagt: ›Wenn es dich so lockt, versuche es doch, trotz meinem Verbot hineinzugehen. Merke aber: Ich bin mächtig. Und ich bin nur der unterste Türhüter. Von Saal zu Saal stehen aber Türhüter, einer mächtiger als der andere. Schon den Anblick des dritten kann nicht einmal ich mehr vertragen.‹ Solche Schwierigkeiten hat der Mann vom Lande nicht erwartet, das Gesetz soll doch jedem und immer zugänglich sein, denkt er, aber als er jetzt den Türhüter in seinem Pelzmantel genauer ansieht, seine große Spitznase, den langen, dünnen, schwarzen, tartarischen Bart, entschließt er sich doch, lieber zu warten, bis er die Erlaubnis zum Eintritt bekommt. Der Türhüter gibt ihm einen Schemel und läßt ihn seitwärts von der Tür sich niedersetzen. Dort sitzt er Tage und Jahre. Er macht viele Versuche, eingelassen zu werden und ermüdet den Türhüter durch seine Bitten. Der Türhüter stellt öfters kleine Verhöre mit ihm an, fragt ihn nach seiner Heimat aus und nach vielem anderen, es sind aber teilnahmslose Fragen, wie sie große Herren stellen, und zum Schlusse sagt er ihm immer wieder, daß er ihn noch nicht einlassen könne. Der Mann, der sich für seine Reise mit vielem ausgerüstet hat, verwendet alles, und sei es noch so wertvoll, um den Türhüter zu bestechen. Dieser nimmt zwar alles an, aber sagt dabei: ›Ich nehme es nur an, damit du nicht glaubst, etwas versäumt zu haben.‹