Én nem szerzői átiratokról, hanem a szerző által készített kamaraváltozatokról írtam. A kettő teljesen más. Egyetértek azzal, hogy a szerzői átiratok más-más műnek tekintendőek. Tovább bővítve a listádat: Bach hegedűkoncertjeinek cembalováltozatai, az I., a IV. és az V. brandenburgi két-két verziója ill. a BWV 1057, a BWV 1044 és 894 + 527 stb; Mozart Háromzongorás koncertjének kétzongorás változata, a Nagygémoll verziói stb.
Ettől szerintem eltér, amikor egy nagyobb műből -többnyire üzleti megfontolásból - kamaraváltozatot készítenek. Ide tartozik a színpadi művekből készült szvitek írása és a Harmoniemusik is.
Fordított esetre példa, amikor kamarazenét hangszerelnek át zkr.-a, ahogy azt pl. Mahler tette, hogy Schubert és Beethoven vonósnégyeseit népszerűsítse.

A szerzői átiratokat egyébként nem feltétlenül venném ide. Szerintem a 365-ös kétzongorás verseny két változata (üstdob+trombita a későbbiben) szinte két mű. A 413-415-ös zongoraötös-verziója (akár zong.+vonószenekaron is) más, mint a fúvósokkal spékelt verzió. Egyértelműbb példa Haydn Krisztus 7 szavának 3 verziója, ahol lényegileg csak a dallam egyezik, a három változat funkcióban sem hasonlítható.

Liszt egyébként nem mechanikusan ír át, tele van invencióval - csak én nem szeretem ezt a fajta invenciót (ez persze az én magánügyem vagy fogyatékom).

És hát akkor már bevallom férfiasan, hogy a Schubert Katonaindulót jobban szeretem a Weninger-féle zenekari átiratban, mint az eredetiben, és Debussy Kis szvitjét is nagyon szeretem zenekaron. Talán mert mindkettőben játszottam valaha.

Persze, hogy így van. Sőt, szerintem az EGÉSZ a hangrögzítés hiányáról szól, már a XVIII. század második felében is, nem csak a XIX.-ben. Jól nyomon követhető az a - szerintem sajnálatos – folyamat, ahogy a vonós és/vagy fúvós és/vagy billentyűs kamaraváltozatokat felváltják a zongorakivonatok. Persze a kamaraváltozatokat is meg lehet csinálni jóra, főleg, ha maga a szerző készíti őket. S valószínűleg Liszt zongorakivonatai is jobbak az átlagnál.
Az általános fanyalgás fő oka szerintem az, hogy mostanra megfordult a befogadás iránya. Régen az emberek alapvetően a redukált verziót ismerték, s – főleg vidéken - csak ritkán hallhatták magát a művet. Ma viszont az eredeti művek kiváló előadásainak sorát (felvételről) ismerve hallgatjuk az átiratokat. Így természetes, hogy szegényesnek érezzük őket. Minthogy zeneileg képzetlen vagyok, számomra mégis hasznosak, mert olyan szerkezeti elemeket és belső összefüggéseket veszek észre segítségükkel, amelyeket az eredetiben nem. A másik ok, amiért szeretek ilyeneket hallgatni, a házimuzsikai hangulat.

Azért a Lisztben is benne van a kazettás magnó hiánya. Elviszi magával Beethovent a vidéki kúriákba,m repked a zongorán ide-oda, mert zongora még csak-csak, de zenekar?

A ’vonósnégyes-részleg’ tényleg elég jó volt, Én is sajnálom, hogy a fortepiano nem kapott nagyobb szerepet. (Ráadásul a hangszer tényleg lehangolódott volt, a fortepianista pedig lehangoló.) Eleinte sajnáltam, hogy alig hallom a hangszert, noha meglehetősen közel ültem hozzá, de aztán beláttam, hogy még mindig ez a kisebbik rossz. (A halkan játszó előadó önismeretét mindenképpen dicséret illeti.) Az is igaz persze, hogy az átiratok vonósnégyesre és fuvolára szólnak, fortepiano tetszés szerinti, akár el is hagyható kíséretével.
Létezik a londoni szimfóniáknak egy másik kamaraváltozata is (hegedű, cello, fortepiano), talán az jobban szól. Jó lenne, ha Kati Debreczeni és Jennifer Morsches kipróbálná a trióváltozatot is – esetleg egy másik fortepianista társaságában. (Egyébként az Oxford-szimfóniának is létezik kamaraváltozata, amelyet Dussek készített hegedűre és fortepianora.)
Ha nem gépies az átírás, és elég invenciózus a változat készítője, akkor tud egy ilyesféle átirat jól is szólni, pl. a Jupiter- és a Prágai-szimfónia Hummel-féle (fortepiano, fuvola, hegedű, cello), vagy a K. 413-415 zongorakoncert szerzői zongora+vonósnégyes változata. Nem csak Mozart készített ilyeneket, hanem Beethoven is: a G-dúr zongorakoncertet zongorára és vonósötösre, a 2. szimfóniát zongorára, hegedűre és cellora írta át. Ahogy terjedt a zongora, egyre népszerűbbek lettek a fúvós és vonós hangszereket mellőző zongorakivonatok. Persze ezt is lehet jól csinálni, ahogy pl. Liszt tette a Beethoven-szimfóniákkal.