Na végre valaki, aki értékeli Muszorszkij zsenialitását! Ő is az egyike a kis hazánkban elhanyagolt nagy zseniknek. A Borisz Godunovot közel húsz éve nem adta a MÁO (számomra a Korszakov féle átdolgozás nem Muszorgszkij műve, hanem Korszakov elképzelése arról, hogyan kellet volna Muszorgszkijnak megírnia a Boriszt). Ki tujda mikor lesz Borisz a MÁO-ban a közel jövőben! Pedig ez az opera az egész XIX. századi operairodalom egyik csúcspontja. Számomra a Traviata vagy a Rigoletto a Boriszhoz képest csak operett.   

Judit és jukigumi: teljesen egyetértek. Én is érdekődve fordulok minden korszak felé, de idő hiányában azért szelektálni kell. Így a régizenéből csak a leghíresebbek érdekelnek és inkább a XX.-XXI. századot preferálom (bár jobban szeretem a "modern zene" kifejezést). Mert ez szerintem is a legérdekesebb korszak és úgy érzem, mint XXI. századi zenehallgatóhoz, az áll leginkább közel hozzám, hiszen azokat a zeneszerzőket így azt a zenét már hasonló hatások érték, mint a mai embert. Emellett ez a kor az, amely a legtöbb korábbi korszak zenéjéből tud és akar(hat) meríteni.

De mégis az általam legtöbbet hallgatott korszak a klasszika-romantika hangszeres zenéje. Én nagyon igénylem az óriási, gyakran kirobbanó vagy túláradó érzelmi töltést hordozó szimfóniák, versenyművek hallgatását és főleg átélését (és a bennük lévő éles kontrasztokat). De a mise-oratórium műfaj is közel áll hozzám, bár a legkevésbé sem vallási okból. A szentimentalizmustól én valószínűleg nem kapok kiütést, de gyanítom, hogy ami Juditnak már szentimentális, az nekem még nem az.

Én nem mernék kedvenc művet mondani, kedvenc szerzőket is csak halkan, hiszen az ember folyamatosan változik (nálam ma az abszolút sorrend: 1. Mozart - de csak historikus felfogásban! -; 2. Bartók; 3. Mahler; 4. Beethoven. Hogy holnap is ez? Ki tudja...) Az opera - Mozart és néhány elszórt más példa kivételével - ma még fehér folt.

Magam sem tudnám megmondani, vagy kedvencet választani... Bár a legkedvesebb kedvenc művem, ha kérdik, ez: http://www.youtube.com/watch?v=VH6JyI9DUvo

Mindenképp első a kortárs, és a huszadik századi zene, mint talán a legizgalmasabb zenei korszak, ahol iskolák, irányzatok vannak, de nincs igazából egységes zenei nyelv, mindent meg lehet csinálni, és mindennek az ellenkezőjét is. Aztán, később jött mellé a régizene, s a nagy és mély szerelem, a népzene. Mondhatnám, hogy sosem érintett meg a klasszicizmus, de hazudnék. A Don Giovanni finalét akárhányszor meg tudnám hallgatni, ha Mozart hidegen is hagy egyébként (kivéve a... és hosszú felsorolás jönne, Papagenoval az élen, aki addig sajnálja magát, míg meg nem jelenik a három kisfiú). Mondhatom, hogy sosem szerettem a romantika korát, de ha dalokról van szó, vagy leginkább zongoradarabokról, akkor a huszadik század mellett a romantika kedves, és egyik kedvencem az operák közül a Borisz Godunov.

A zenetörténet olyan hatalmas és tartalmas, hogyan lehetne kiragadni csak emezt, vagy csak amazt? Persze, hogy van alapvető kedvenc, a XX. század, verizmustól idáig főleg operairodalmát tekintve, azután jön a régizene. De hogy mit hallgatok szívesen egyébként? Hát ez bizony hangulatfüggő. Szerintem az ember személyiségétől függ, talán életkorától is, hogy mi fog közelebb állni hozzá. A szentimentalizmustól kiütést kapok, de egy érzelmesebb ember bizonyára abban találja meg magát. Ha a fejemben meghatározó zenei élmény után kutatok, az egyik első mint általános iskolai zenehallgatási anyag, az Óra-jelent volt.

Minap mikor hazaértem, felkaptam a fejem mikor a szobánkba léptem, hallva a zenét, amit a párom éppen átvett: hogy mi ez a gyönyörű zene?

Monteverdi Odüsszeusza volt.

Ha nagyon kifejező, izgalmas zenét hallok, amire felkapom a fejem, az XX. század szokott lenni. Ha arra kapom fel a fejem, hogy mennyire szép egy zene, akkor az általában kora barokk. (kétszer volt másképp: egyszer http://www.youtube.com/watch?v=mZ-QpgTmWCk ez a mű volt (na nem ebben a hamiskás előadásban) másik  alkalommal pedig http://www.youtube.com/watch?v=V14PiVmgDXo (itt stimmel az előadó is:))

De ott a tündérpárom: na, neki Bach a minden. Higgadt és bölcs férfiú, nagy lélekkel, persze, hogy a régizenében találja jobban otthon magát.

Olvasgatva itt a hozzászólásokat: én soha sem értettem, hogy lehet csak barokk vagy csak romantikus zenét szeretni/hallgatni? Én a középkortól kezdve Ligetiig mindenre nyitott vagyok. Nagy felfedezés volt Wagner vagy Puccini, de nem rég hihetetlen élmény volt Jommelli vagy pár éve Hasse, Graun, sőt, a szomszédban, nem rég egy gyönyörű középkori énekeket tartalmazó lemezre hívták fel a figyelmemet. 18 évesen Bartók műveit hallgattam egymás után, előtte meg Mozart volt a mindenem. Legújabban nagy felfedezés volt Cavalli, Cesti, de imádom a Borisz Godunovot, sőt, még a sokak által lenézet Erkelt is szeretem. Részletesen foglalkoztam a Bánk bánnal éppúgy, mint nem rég Wagner Ringjéval, Monteverdi operáival, vagy Cavalli művészetével, Vivaldi operáiról vagy Rameauról nem is beszélve, de még a Mefistofele is nagy felfedezés volt. Legújabban azt tervezem, hogy kortárs operákat fogok hallgatni. Persze lehet, hogy túl felületes vagyok és az a baj. Na mindegy. 

Ne ítéljük eleve kudarcra, hátha mégis sikeres lesz, ezt ne döntsük el előre.

Kedves Cleofide, Verdi pont olyan fontos az operatörténet szempontjából, és olyan újító a maga nemében, mint Wagner. Lehet szeretni, meg nem szeretni, de ő is feszegeti, reformálja az opera kereteit, és történeteiben akár a verizmus elő-elődjének is tekinthetjük. Ugyan, kinek jutott addig eszébe, hogy az operaszínpadon egy kurtizán legyen a főhős? Vagy egy púpos, elgonoszult udvari bolond? Egy cigánytábor, ahol ráadásul kórus közé jelenetet ékel, ezzel is változtatva az addigi operai formán?

1. Így vették át a CDket külföldi mintáról, ahogy vannak, mint a cikkben is van, tehát a szerzők eleve adottak voltak, csak három, amit utólag írnak hozzá.

2. Valóban, hiányoznak az operaszerzők, és lényegében az opera is, a Mozart CD-n sem fognak opera részek szerepelni. De milyen olyan szerzőnévsort állíthatnál ennyi szerzőből össze, amire nem lehetne azt mondani, hogy még háromszor ennyi van a zenetörnét legnagyobbjai között, de kétszer minimum?

3. Megnéztem a Bach könyvet, és mi megrendeltük a sorozatot. Profi kronológia, bármelyik zeneakadémistát megmentheti az életrajz jegyzeteléstől, akár  muzikológusokat is. Minden lényeges benne van, még az is, hogy az adott évben melyik másik jelentős zeneszerző született, vagy élt jelentős állomást az életében. Hogy el tudjuk helyezni, van benne kitekintés a világtörténelem fontosabb dátumaira is, ezeket külön színnel írták a kronológiába.

Mindemellett vannak kisebb anekdoták is, de kétségtelenül a kronológia a legnagyobb kiválósága, még a "profik" számára is. A többi az a jónépnek szól, egy kis anekdota, szép, színes kivitel, és valami a szerzőtől a Cdn. A CDk anyagán lehet vitatkozni, akár sokat is lehet is rajtuk vitatkozni. Én azt gyengének találom, de valakinek, akinek nincs fogalma az adott szerzőről, élvezetes és figyelemfelhívó lehet.

Pedig érdemes Mysliveceket és Graunt is hallgatni, bár utóbbiak hárman is voltak, egyébként testvérek: a legidősebb wahrenbrücki az August Friedrich /1697-1765/, a középső, Johann Gottlieb, a berlini iskola egyik meghatározója, néhány évvel fiatalabb, bár eltérő adatok ismertek a születéséről /1698, 1702, 1703/, de az bizos, hogy 1771-ben halt meg, míg a legfiatalabb, Karl Heinrich, aki operaénekes is volt, szintén bizonytalan születési dátummal /1701-1703-1704/, viszont ő hunyt el legkorábban, 1759-ben.

Néhány betű eltéréssel, de u.abban az időben élt egy másik remek zeneszerző, akivel meg kellene ismerkedjél: Johann Christoph Graupner /1683-1760/!

Ezen a címen láthatod, miket lehet tőle vásárolni, és ezekből a csodálatos Geneviéve Soly által felvett 7 lemezt ajánlom figyelmedbe a csembaló-partitáival. A youtube-on ezen a címen megtalálod az a-moll, az E-dúr /VI./ és a C-dúr partita bizonyos tételeit, csak figyelj a részletekben feltettek sorrendjére, és a feliratokon olvashatod, mely tételek kerültek az egyes részekben a tubusra.

Az időtartamokkal azonosítom, ill. az elsővel kezdem /a-moll: 1. rész - 7.03 perc, amibe pl. a 8-tételes mű allemande, courante és sarabande tétele került bele az összesen kb. 22 perces darabból, 2. rész - 6.00 perc, de a felirat itt nem fedi a valós tartalmat; E-dúr: 1.rész - 10.33, 2.rész - 7.34;

C-dúr: 1.rész - 10.21, 2.rész - 9.00, 3. rész - 4.35 perc/. Eddig nem sokan hallgattak bele, de nagyon megéri!

Egyébként csak azért ajánlom, hogy felvedd a hangulatát ezeknek a válzozatos összetételű szviteknek, amelyekből összesen 10 sorszámozott készült.

Graupner-üstdobkoncert is van a korábban ajánlott lemezen a kitűnő drezdai dobos, Peter Alexander szólójával.

Szóval: érdemes keresgélni, hallgatózni :-)

Remélhetőleg a kísérőfüzetben nem lesznek olyan félrefordítások és ~nyomtatások, mint a kb. 15-16 éve kezdődött Hres festők c. füzetsorozatban. Az a kiadvány a hozzá nem értés állatorvosi lova volt. Én mindenesetre pesszimista vagyok, mert nem hiszem, hogy a sorozat hatására széles néptömegek mondanának le az igénytelen szemétről Beethoven és a többiek javára. Cleonak: Graunig és Myslivecekig én sem jutottam el.

Lejjebb szóba hoztam a Royal Philh. korábban itthon árult lemezeit, amelyekből most csak egyet emelek ki, és nyilvánvaló, hogy a tárgybani sorozatba ilyen nem férhet bele. A ma esti Müpa-koncertre ráhangolandó újból hallgatom az alábbi Borodin-lemezt: Igor herceg nyitánya és két poloveci száma

                                                                             Közép-Ázsia pusztáin

                                                                             II. szimfónia

karmester: Olé Schmidt

Az én borítóm más, mert a digitális felvétel későbbi.

20 bites digitális rögzítés, 32 bites hang, 1996-ból. Remek felvétel.

Megnéztem. Nem tudtam, hogy ilyen is van. Soha többé Mozart és Bach.

Persze, kedves, Sipi, ezek nem abszolútumok. Ezért az első mondatoddal tökéletesen egyetértek.

A jazz. Na ezzel megfogtál. A jazz, az ami miatt nincs még túl nagy arcom. Ennek az az oka, hogy általában és hosszú ideig ki nem állhattam. Addig, amíg néhány olyan jazz számot nem hallottam, aminek főtémáját már előtte jól ismertem, ezért tudtam követni a variációkat. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen a főtéma lapossága zavar az esetek döntő többségében, nem is a jazz, mint műfaj. Az megint más, hogy valaki miért játszik egy este 10 jellegtelen, blues főtémát ugynabban a cigarettafüstös hangulatban. 

Kedves cleofide! Érdekes, amit írsz, bár úgy látom, leginkább a saját élményeid leírása, amivel nem lehet vitatkozni, te így élted meg a történteket, ennyi (mint ahogy én is leírtam).

"Én még nem láttam, olyat, hogy valaki serdülőkor után átszokott volna a tuc-tucról a komolyzenére."

De most már olvastál.

A zenei érdeklődés vagy létezik vagy nem, egyes embereket nem fog meg a zene, azokat más boldogítja, minket meg a zene, hát ez szerintem teljesen rendjén van így. Én ma már nem hallgatok mindenhez komolyzenét. (Fekvőtámaszhoz pláne nem. A konditeremben nem bírnám ki, ha komolyzene szólna. Nem az a funkciója. Ugyanígy például tánctanfolyamon sem. De például szilveszteri bulin is teljesen komersz könnyűzene szólt - nem is tudom volt-e aki rajtam kívül azt nem szereti - de táncoltam, jól éreztem magam.) Nekem a komolyzene azt jelenti, hogy leülök, ha van időm és végighallgatok egy művet, átélem a zenét. Mint hangversenyen. Egyfajta spirituális élmény, amit nem tapasztalnék meg, ha csak úgy háttérnek hallgatnám, sőt akkor csak elvenné a figyelmet attól, amit épp csinálok. De ha te máshogy éled meg, szerintem nincs ezzel semmi probléma. Nem vagyunk egyformák.

A hangfelvétel rengeteg mindent megváltoztatott. Azzal, hogy egy felvételt számtalanszor meghallgatunk, valószínű, hogy meg fogjuk unni. Még a legjobb zenét is. Én szerencsés vagyok abban a tekintetben, hogy eddig még nem ismerek olyan (komolyzenei) korszakot, aminek a zenéjét nem kedvelném többé-kevésbé, de igyekszem egyiket sem "agyonhallgatni". Persze hangulat is kell hozzá, hogy egy Cage vagy egy Csajkovszkij, Haydn, esetleg Vivaldi művet teszek-e be, de mind nagy élményt tud nyújtani. De ha esetleg lenne olyan, ami nem tetszik, akkor sem mondanám, hogy az rossz, legfeljebb nem az én stílusom (így vagyok a jazz-el. Eddig nem tudtam megkedvelni.) És igaza lehet Momo-nak a momuson, hogy mindet a saját mércéjével kell mérni. Nem várom el egy romantikus nagyzenekari műtől, hogy olyan legyen, mint egy barokk, sőt. Lehet, hogy melodikusan szegényebb, de olyan élményt ad, amit egy barokk nem tud, legalábis nekem (és fordítva is). De aki nem fogékony rá, az nem fogékony.

Enyát is nagyon szeretem, van egy hangulata, ami adott esetben nagyon magával ragadó.

Láttad, Steff a Zorall feldolgozását a Banzájnak? Diabolikus

A jó zenére való éhség ha nyitottsággal párosul, akkor könnyebb az előrelépés. Én például időszakosan kedvelek romantikus és könnyűzenei darabokat is, csak azért nem veszek ilyen dolgokat, mert nagyon hamar rájuk unok. Összesen két könnyűzenei kazettám van, amiből csak az egyiket vettem, a másikat kaptam. Mivel az elsőt (Enya: Orinoco flow), hamar meguntam, ezért nem ruházok be többet (a második kazetta Enya: Caribbean blue). Gondolod ilyen könnyűzenei ízléssel, hogy bírom a rap-et.

A romantikával is ez a helyzet. Első LP-imet anyukámtól kaptam (Muszorszkij: Egy kiállítás képei, Egy éj a kopár hegyen, Dvorák: Újvilág szimfónia, Liszt zongoraversenyek). Na most ezeknek kellett volna legyűrnie, az eközben már magam vásárolta Brandenburgi versenyeket, Vízi zenét, Mozart divertimentokat (ez a Bartók hatása volt).

De tény a tuc-tuc-nak is lehet hatása. Elsős gimnazista voltam, amikor a nagyszünetben egyszercsak felharsant az Induljon a Banzáj! Hallottam már Depeche-t, de ez jobb volt és magyar. Mivel nem festem magam rögtön szaladgálni kezdtem, mint pók a falon, hogy mi ez.

Mit vártál? Ez egy magányos dolog. Még, jó, hogy, emellett van másik tucat hobbim, amit meg tudok osztani másokkal.

Mondjuk az sem rossz ha legalább néhány emberrel el tudtam hitetni évek alatt, hogy Zelenka, JC Bach, Rameau, Jommelli, Hasse, Graun, Mondonville, Biber, Myslivecek zenéje olyan adomány amiért irigylem őket, hogy ők még felfedezhetik. Ez az irigység nagyon fontos és bizony jó könyvekkel is így van az ember.

Hány olyan könyvem volt, amit, mikor olvastam, az iskolából hazamenet, arról ábrándoztam, hogy de jó lesz délután újra elővenni és bamba mosoly ült ki az arcomra. És mindig sajnáltam, hogy miért nem hosszabb, vagy a szerző miért nem írt több művet.

Az illető nem volt teljesen komolyzene-idegen, úgyhogy végül is nem a szélmalomnak rontottam neki. Abban az időben a hatásomra szedett egy csomó klasszikus zenét, de ahogy a Facebook-oldalán látom, a kedvencei között egy olyan szerzőt sem említ, csak pár popzenészt.

Én már nem adok szinte senkinek semmit, annyi csalódás ért. Amikor idekeveredtem a fórumra már rég megrögzött, búvalbélelt kötekedő voltam, ahonnan nem fog tudni semmi kirángatni.

Persze önvédelmi mechanizmusként kifejlődik az emberben, első reakcióként, a gőgös megvetés, de ez nem túl konstruktív álláspont. Azután lehet benyalni, mint itt a CSF bemondói. Hogy ez a zenei irányzat is érdekes, meg az is, mi most 3 éve végre klasszikus zenét sugárzunk a floridaiaknak. De ez meg orcátlan hazugság és önbecsapás. Egy dolog számít, milyen CD vált ki nyálcsorgatást, szívdobogást és ugrik elő a lóvé a zsebből. Amikor meglátja az ember a kiadott anyagot, elkezd vele forogni a világ, ez kell azonnal, jaj nem is igaz, álmodom, biztos elfogyott már, lekéstem, többet nem adják ki, ami van az is karcos.

És amikor ugyan 10-ből egy, de pont olyan mű és pont olyan előadásban, ahogy kell...például a Vivaldi Bajazet kiadás után akár meg is lehetett volna halni.

Egyszer odaadtam valakinek a Vízi zenét. Tetszett neki: azt mondta, elképzelte az embereket a régi ruhákban, ahogy táncolnak. Ki voltam akadva, mert nálam speciel semmi táncoló emberkék nem jelentkeztek, de még csak hajó sem, amikor hallgattam.

Félreérthető voltam, gondolom, kedves Steff.

Tehát a zenei élvezet rámászhat egyéb benyomásokra nálam, és nagon elmélyítheti azokat. A fájdalom sírbahúzó, az öröm eufórikus. A másik irányból viszont nem működik. Ha szépen táncolnak gyenge zenére nem fog tetszeni. Jó film harmatos kísérőzenéje nem vonz. Semmi nem hat oly zsigerien, ösztönökön keresztül a lélekre, mint a zene, ez bizony irradiálhat.